|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 17 találat | lapozás: 1-17 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Gömbös Gyula 1992. február 20.A külföldi megfigyelők között Nahimi Péter parlamenti képviselő, az MDF Országos Elnökségének tagja és Szabó Ágnes, az MDF munkatársa is jelen volt a helyhatósági választáson. Elmondták, hogy a Vatra vereséget szenvedett Marosvásárhelyen, a központjában. Magyar polgármestere van Nagyszalontának, Kézdivásárhelynek, Koltónak, és jönnek az újabb hírek magyar politikusok sikereiről. Nahimi Péter sok szabálytalanságot tapasztalt, katonák furcsa katonakönyvvel szavaztak, nem egyeztek a pecsétek sorszámai. A román nacionalisták legdurvább próbálkozása Kolozsváron volt, ahol provokációs felhívást tettek közzé. A felhívás hemzseg a hibáktól. Az aláírás: Turáni Vadászok, Gombos Gyula kolozsvári tagozat. Feltehetően Gömbös Gyulára gondoltak a kitalált szervezet nevénél, de rosszul írták. Szőcs Géza a napokban Strasbourgban, az Európa Tanács közgyűlésén felhívta a figyelmet arra, hogy a kormány a megválasztott helyhatóságok fölé kinevezi a megyefőnököket, prefektusokat. /Krajczár Imre: Magyar polgármester-jelöltek sikere. = Magyar Fórum (Budapest), febr. 20./2005. július 25.Fokozott érdeklődés övezte Orbán Viktor Fidesz-elnök július 23-i tusnádfürdői beszédét, több mint 4 ezren, mások szerint 2-3 ezren jöttek el. A volt magyar miniszterelnök a XVI. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor zárónapján Magyarország jövője jövőre címen tartott előadást és a hallgatóság kérdésre válaszolt. Kifejtette: a kisebbségi jogoknak az Európai Unió jogrendszerének részévé kell lennie. Erre azért van szükség, mert egyre több kelet-európai országban találkozhatunk a magyar lakta vidékek feldarabolására tett kormányzati törekvéssel, illetve ezen régiók gazdasági ellehetetlenítésével. Orbán elmondta: gyökeres szemléletváltásra van szükség a Kárpát-medencei magyarság problémáival kapcsolatban. E közösség számára a határok által előidézett szétdaraboltság körülményei között is az európai integráció, a lebomló államhatárok, a szabad mozgás és a decentralizáció merőben új lehetőségeket kínál. Az anyaországnak sem úgy kell tekintenie a határon túli magyarságra, mint hátrányra, tehertételre, hanem úgy, mint befektetésre, közös gazdasági felemelkedést segítő tényezőre. A Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) munkálataira feltétlenül szükség van. – Megengedhetetlen, hogy a jelenlegi magyar miniszterelnök annyi idő óta nem hívta össze a testületet – jegyezte meg a politikus, aki szerint a MÁÉRT-nak a világra kiterjedő reprezentatív fórummá kell átalakulnia. Véleménye szerint Magyarország jövőjét nem a Magyarországon élő 10 milliós, hanem a 15 milliós nemzet egésze határozza meg. Kiemelte: tavaly, december 5-én a kettős állampolgárságról tartott népszavazáson „nem Magyarország lakossága, hanem az ország kormánya mondott nemet”. Szerinte erős nemzettudatra van szükség, ugyanis ez a magyarság alapvető érdeke. – Sajnálatos módon ezt a hazai magyarok nem ismerik fel – fogalmazott Orbán. A nemzettudat erősítésében a határon túli magyarok erőforrást jelentenek a „belmagyarok” számára – hangsúlyozta. A Kárpát-medencei magyarság érdeke a kettős állampolgárság, ugyanis Románia sokkal később fog csatlakozni a szabad utazást biztosító úgynevezett schengeni övezethez. Egyértelműbben: a magyar és a román útlevél még hosszú ideig nem ugyanazt jelenti majd a nyugat-európai hatóságok és határőrök szemében – fogalmazott. Ugyanakkor hangsúlyozta a magyar igazolvány fontosságát is. – Ez lesz a Kárpát-medence legértékesebb dokumentuma, ugyanis olyan jogok tapadnak ehhez az irathoz, amelyek nem lesznek elérhetők a kettős állampolgársággal rendelkezők számára. Tapsvihart eredményezett az is, amikor Orbán elmondta: a kettős állampolgárság kérdése megoldódik, mihelyt Magyarországon a polgári erők kétharmados többséget szereznek az Országgyűlésben. – Jelen pillanatban titkos tárgyalások zajlanak Budapesten arról, hogy a kettős állampolgárság milyen európai normákba ütközik, illetve milyen EU-s jogszabályoknak felel meg. – Ebben a kérdésben a magyar kormánynak mindenféleképpen egyeztetnie kell a Kárpát-medencei magyarság szervezeteivel – mondta. A polgári kormány támogatni fogja az autonómiát az erdélyi magyarok számára. Az autonómia kérdése volt a központi témája annak a találkozónak is, amely július 23-án zajlott Orbán Viktor, illetve Tőkés László református püspök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és Szász Jenő, a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) elnöke között. A résztvevők sajtóértekezleten elmondták: arról beszéltek, miként lehetne előmozdítani a párbeszédet a romániai magyarságot képviselő szervezetek között, közös asztalhoz ülni például a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel is (RMDSZ) az autonómia kérdésének megoldására. Arra a kérdésre viszont, hogy személy szerint mit tehet a Tőkés–Markó kiegyezésre, Orbán csak annyit válaszolt: – Mi nem mondhatjuk meg egy püspöknek, hogy mit tegyen. Orbán ígéretet tett arra vonatkozóan is, hogy „amennyiben a jövő évi választásokat követően Magyarországot polgári kormány vezeti, Erdély számára is lesz Széchenyi terv”. Orbán emlékeztetett: a XX. században megjelent a modern baloldal Közép-Európában, aminek eredményeképpen Magyarország vonatkozásában egy új magatartás is kialakult. Ez pedig az, hogy amikor a baloldal erre időnként lehetőséget kapott, akkor rárontott a saját nemzetére. Így rontottak rá a sajátjaikra 1919-ben Kun Béláék, így rontottak rá a saját fajtájukra Rákosiék. Ugyanezt tették az ő modern kori kiadásukban 1956-ban azok, akik rárontottak a forradalomra. És nem ilyen harcias eszközökkel, de december 5. is egy kormányzati rárontás a saját nemzetünkre. Erre a baloldalra azonban szükség lesz a jövőben a nemzeti egység megteremtése szempontjából – hangsúlyozta a szónok, aki úgy vélte, hogy a magyarországi baloldalnak „nemzeti fordulatot” kell végrehajtania saját szemléletében. Orbán utóbbi kijelentésére reagált a Magyar Szocialista Párt. Nyakó István, az MSZP szóvivője kijelentette: Orbán Viktor nem méltó arra, hogy a nemzet érdekében szóljon. Érdemes emlékezni azokra a jobboldaliakra, akik Gömbös Gyula és Horthy Miklós kultuszát ápolják a mai magyar politikában. Ezek az erők rontottak rá december 5-ét megelőzően az erdélyi egységes magyar politikai érdekképviseletre. A magyar belpolitikát, jobboldali politikát exportálva, nemzeti tanácsok létrehozásával akarták megtörni a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget. Ez a kísérletük azonban kudarcba fulladt, hála az erdélyi magyarság józanságának. /Kiss Olivér: Hangzatos Orbán kijelentések a XVI. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen. A volt magyar miniszterelnököt bírálja az MSZP. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 25./2005. július 29.Orbán Viktor, a Fidesz elnöke Tusnádfürdőn tartott beszédében többek között megemlítette, a magyar baloldal, amikor lehetősége volt, rátört saját nemzetére. Ezt tette Kun Béla és Rákosi. Ez történt 1956 vérbefojtásakor, és ezt tette az MSZP a december 5-i népszavazás kampánya idején. A jelek szerint Orbán fején találta a szöget, mert a Magyar Szocialista Párt (MSZP) nyomban felkapta a vizet. Szóvivője szerint nem a baloldal, hanem a Gömbös Gyula és Horthy Miklós kultuszát ápoló jobboldal rontott december 5-e előtt az egységes erdélyi magyar politikai érdekképviseletre. A párt vezetői felszólították Orbán Viktort, vonja vissza a baloldal nemzetellenességére vonatkozó állítását. Hiába változtatták meg pártjuk cégtábláját (Magyar Szocialista Munkáspárt helyett MSZP), hiába apad Kádár egykori munkatársainak száma a párt vezetőségében, hiába választottak Hiller István személyében új elnököt, a párt szellemisége ugyanis töretlen: a határon túlra kényszerített magyarság létezését kénytelen-kelletlen tudomásul veszik, de alapjában véve leírták, írta Asztalos Lajos. Medgyessy Péter például a kedvezménytörvényre, az Erdélyi Magyar Tudományegyetemre célozva kijelentette, az Orbán-kormány túlkényeztette a határon túli magyarságot. A december 5-e előtti kampányban a két kormánypárt vezetői az állították, hogy IGEN szavazat esetén hárommillió határon túli magyar özönli el Magyarországot, majd azt, hogy nyolcszázezer. Gyurcsány Ferenc bejelentette, szakértői tárgyalásokat kezdenek az állampolgárság nélküli magyar útlevél, esetleg az áttelepedést nem biztosító állampolgárság megadásáról. A nagy hangon bejelentett Szülőföld Alap eddig csak papíron létezett. Az útlevélről és az állampolgárságról a határon túliak kizárásával tárgyalnak az úgynevezett szakértőkkel, nem a Máértet hívják össze. /Asztalos Lajos: A fején talált szög. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 29./2011. március 3.Előadás a magyar revíziórólNagyvárad – A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem Janus Pannonius Szakkolégiumának meghívására Nagyváradon tartott előadást szerdán dr. Romsics Ignác történész A magyar revízió és békeszerződés 1938-1947 címmel. A mintegy egy órás, tartalmas előadásának elején a Széchenyi díjas történész elmondta, hogy a magyar revíziós törekvések még az első világháború lezárásának idejére nyúlnak vissza, amikor összeomlottak a nagy multietnikus birodalmak. Az európai rendezést Wilson amerikai elnök tizennégy pontja szerint képzelték el, melyek közül az egyik kimondja, hogy az egyenlő kultúrájú népeknek meg kell adni a jogot az önrendelkezésre. „De ennek az elvnek az alkalmazása nem sikerült tökéletesre”- fogalmazott Romsics, hiszen, mint mondta a megszülető Jugoszálvia az volt kicsiben, ami az Osztrák-Magyar Monarhia volt nagyban, továbbá a rendezés után a magyar népesség egy harmada a független Magyarország határain kívülre rekedt, ez pedig még azok számára a magyarok számára is elfogadhatatlan volt, akik egyébként elfogadták a történelmi Magyarország határainak megváltoztatását. Elképzelések A revízió módjáról megoszlottak a vélemények: a voltak, akik a történelmi határok visszaállítása mellett kardoskodtak, voltak akik úgy gondolták, hogy az összes olyan határ menti régiót, melyen a magyarok abszolút többségben vannak, adják vissza Maygarországnak, a kevert lakosságú régiókban pedig tartsanak népszavazást. Később Gömbös Gyula magyar miniszterelnök, illetve a hungarista Szálasi Ferenc újabb revíziós elképzeléseket dolgoztak ki. De nemcsaak a magyarok, hanem a nagyhatalmak is úgy gondolták a két világháború közötti időszakban, hogy méltánytalanság történt Magyarországgal. Még a revíziót egyébként elvben elvető Franciaországban is felmerült a magyar revízó elfogadásának gondolata. „Csak mire a nagyhatalmak elhatározták volna azt, hogy a revíziót a gyakorlatban is megvalósítsák, addigra már Németország osztotta a lapokat Európában” – fogalmazott Romsics Ignác. A revízió első lépése az 1938-as müncheni egyezmény volt, amelynek keretében a Szudéta vidék Csehországtól Németországhoz került, de az egyezmény további kitételei szerint amennyiben Lengyelországak és Magyarországnak területi igényei vannak Csehszlovákiával szemben, akkor erről külön-külön tárgyaljanak vele. Ezt követték a határrevíziók: 1938 novemberében a Felvidék egy része került vissza Magyarországhoz, 1939 márciusában Kárpátalja, 1940 augusztusában Észak-Erdély, 1941 augusztusában pedig Bácska lett újra Magyarország része. Ezzel Magyarország területe elérte a 171 ezer négyzerkilómétert. Mindezzel együtt több magyar politkus tudatában volt annak, hogy ezek az eredmények semmissé válnak akkor, ha Németország elveszíti a háborút. Megosztottság, egyesülés A második világháború idején a nagyhatlamak különbözőképpen viszonyultak a magyar revíziós kérdéshez: az Egyesült Államok hajlott arra, hogy a háború után a Partium Magyarország része maradjon, a Székelygöld pedig autonóm régió lenne, a britek felvetették az önálló Erdély megalakításának lehetőségét is, de a revízió kérédése a szovjeteken bukott el. Mielőtt Németország megtámadta volna a kommunista birodalmat, a szovjet vezetés jelzést küldött Magyarországnak arról, hogy amennyiben semleges marad a két hatalom fegyveres konfliktusában, akkor a Szovjetúnió a háború után jóindulattal fog viseltetni a Magyarország által eddig elért revíziós eredmények kérdésében, mivel azonban Magyarország bekapcsolódott Németország oldalán a szovjetek elleni háborúba, ezért ettől fogva a szovjet vezetés mindvégig mereven elzárkózott a magyar revíziótól. Így annak ellenére, hogy a II világháború után a britek és az amerikaiak hajlottak arra, hogy egy partiumi határ menti sáv kerüljön vissza Magyarországhoz, azonban a Szovjetúnió ellenkezése miatt ez a határmódosítás sem valósult meg. Végezetül Romsics Ignác hozzátette: bár a II világháború után a magyarság megosztott maradt, de az Európai Uniós csatlakozással, és a schengeni övezet kiterjesztésével nagyban javult az anyaország és a határon túli magyarság kapcsolatának helyzete. „A dolgok most sokkal jobbak, mint voltak húsz évvel ezelőtt” – zárta előadását a történész. Pap István erdon.ro 2011. május 26.Revíziós és kisebbségvédelmi politika a két világháború közöttNagyvárad - Szerda délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által létrehozott Szacsvay Akadémia történelmi modulja keretében L. Balogh Béni, a tatabányai Komárom-Esztergom Megyei �?nkormányzati Levéltár munkatársa tartott elõadást az Ady Endre Középiskola dísztermében. Revíziós politika és kisebbségvédelem a két világháború között címû vetítettképes elõadása kezdetén L. Balogh Béni arra hívta fel a jelenlevõk figyelmét: Kelet-Közép, illetve Dél-Kelet Európa történelmi térképe a 19. század végén és a 20. század elsõ két évtizedében jelentõsen átrajzolódott: a multietnikus birodalmak fokozatosan összeomlottak, és helyettük kisebb-nagyobb független államokat alapítottak. Az Oszmán Biradalom helyén megalakult Görögország, Albánia, Szerbia, Montenegro, Románia és Bulgária, az elsõ világháború után pedig az Osztrák-Magyar Monarchia és az orosz cári birodalom volt területein létrejött a három balti állam, valamint Lengyelország, Csehszlovákia, Ausztria és Magyarország. A térség körülbelül 100-120 milliós összlakosságából 1914 elõtt 50 millióan (50%), 1920-1938 között 30 millióan (30%), 1945 után 8-10 millióan (8-10%) éltek kisebbségben. E nemzetiségek közül a két világháború között a németek voltak a legtöbben kisebbségben (kb. 8 millióan), õket követték a zsidók (6,5 millió), az ukránok (5 millió) és a magyarok (3 millió). A lakosság össz-számát tekintve viszont az albánok után a magyarok éltek a legnagyobb arányban kisebbségben: a 9-10 millió magyar közül 3 millióan, vagyis az összmagyarság 30 százaléka kisebbségben élt. Mindez azt jelentette, hogy a két világháború közötti Európában a kisebbségi kérdés gyújtópontjának számított a magyar ügy. Ugyanakkor az új országok közül egyesek valóban nemzetállamok voltak, míg mások csak annak nevezték magukat, de a tények egészen mást mutattak. Kisebbségvédelem 1919. január 28-án Wilson amerikai elnök szorgalmazására megalakult a genfi székhelyû Népszövetség, mely 1920-ban kezdett el mûködni. Ennek a nemzetközi szervezetnek Magyarország 1922-1939 között volt a tagja. 1933-ban bekövetkezett haláláig a nagy tekintélynek örvendõ Apponyi Albert volt a fõdelegátus, aki Bánffy Miklós külügyminiszterrel együtt azt vallotta: Magyarország bár rosszul járt Trianonnal, azért nem sértõdhet meg, hanem tevékenyen részt kell vennie a nemzetközi politikában. Ugyanakkor fõ céljuknak tekintették, hogy hivatalos formában elõsegítsék a revízió ügyét. Amúgy a kisebbségvédelmi rendszer lényege az lett volna, hogy az alapokat bele kellett volna foglalni a Népszövetség alapokmányába, de végül ez nem történt meg, így az elvek többoldalú kötelezettségvállalások következtében valósultak meg. Problémát okozott, hogy az Eduard Benes vezette Csehszlovákiát kivéve az új államok tiltakoztak- így példáulIonel I. C. Brãtianu román miniszterelnök is. 1919 õszén végül a nagyhatalmak ultimátummal kötelezték az akkor már Alexandru Vaida-Voievod vezette kormányt arra, hogy aláírja a kisebbségvédelmi egyezményt. Az erre vonatkozó törvények általában egy kaptafára készültek a különbözõ országokban, lényegük, hogy kollektív jogokat nem biztosítottak. A betartásukat a Népszövetség lett volna hívatott garantálni, de a szervezet mûködése nem volt hatékony: 1938 közepéig több mint 8 ezer petíciót kapott, de érdemben csak hatot vizsgált meg, melyek közül hármat magyarok nyújtottak be. Revíziós politika A magyarok Trianont szinte nagyobb tragédiának fogták fel, mint Mohácsot. A lakosság elutasította és megemészthetetlennek tartotta az egész igazságtalan rendszert, amiben közrejátszott az is, hogy a nagyhatalmak még a méltányosság látszatát sem próbálták fenntartani. A korszak jelentõs kormányfõi voltak Bethlen István (hozzájárult Magyarország viszonylagos megerõsõdéséhez), Gömbös Gyula (akirõl semmi jó sem mondható) és Teleki Pál (az õ második miniszterelnöksége idején történt meg Erdély visszacsatolása). Az elõadó szerint mindhárman reálpolitikát folytattak, de hibát követtek el azzal, hogy nem hívták fel a közvélemény figyelmét arra: a mindent vissza követelésnek nincs reális esélye. Különben 1921-1928 között Magyarország nyíltan nem hangoztatta revíziós törekvéseit, mivel nem akadt a nagyhatalmak közt támogatója. Változás akkor következett be, amikor Mussolini pártfogolni kezdte e szándékot, és 1927-ben megkötötték az olasz-magyar barátsági szerzõdést. A második békicsi döntés L. Balogh Béni arra hívta fel a figyelmet: Magyarország nagy dilemmája volt, hogy miként tudná úgy megvalósítani a revíziót, hogy közben a függetlensége megmaradjon. Mint késõbb bebizonyosodott, ez nem sikerült neki, hiszen a második bécsi döntéskor �?szak-Erdélyt tulajdonképpen ajándékba kapta a németektõl, és ennek következményei voltak. Ezzel együtt Hitler nem szerette a magyarokat, ami valószínûleg azzal is magyarázható, hogyHorthy 1938-ban nem vállalta az agent provocateur szerepét. A bécsi Belvedere palotában 1940. augusztus 30-án kihirdetett döntés eredményeképpen 1941-ben Magyarország területe és lakossága a korábbi 93.073 négyzetkilométerrõl és 9,3 millió fõrõl több mint 171 ezer négyzetkilométerre és 15 millió lélekszámra duzzadt. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2011. október 31.Magyarország nem tudott kimaradni ebből a háborúból- Az internetes fáma szerint nem véletlen, hogy Szakály Sándor egyik fő kutatási témája a második világháború korszaka – valamiféle személyes érintettség alapján. Hogy is van ez? - Édesapám nagybátyja, nagyapámnak az öccse éles eszű fiatalember volt, a családban az első lehetett volna, aki tanult emberré válik, hiszen beíratták Pápán a bencésekhez. De nem tudták tovább taníttatni, a harmadik gimnáziumi osztály befejezése után elment péksegédnek. 1919-es születésű volt, bevonult katonának, kikerült a második hadsereggel a frontra, és 1943. január 18-án eltűnt. Azóta se tudtuk meg, hogy eltűnése az azonnali halált jelentette, vagy hadifogságba esett. Az volt a családban a döntés, hogy ha fiúgyermek születik, kapja a Sándor nevet a nagybátyja emlékére. Ez is közrejátszott abban, hogy történészként a második világháborúval kezdtem foglalkozni. A megmaradt leveleiből kiderült, hogy ő szeretett volna megmaradni katonának, pilóta lenni. Mellesleg nagyobbik fiam, aki most kapja a diplomáját közlekedésmérnöki karon, repülő szakirányon végzett – ezt sorsszerűségnek is lehet tekinteni. - Engedje meg, hogy egy személyes vonatkozású kérdéssel folytassam beszélgetésünket. Arad-Hegyalján láttam meg a napvilágot, Pankotán, ahol Asbóth Oszkár is született. Ön írt egy kisebb tanulmányt a jeles feltalálóról és helikopterkonstruktőrről. Miként ítéli meg az ő jelentőségét? - Az akkori Technika című folyóiratban jelent meg egy rövid írásom róla. A Hadtörténeti Levéltárban találtam egy anyagot Asbóth Oszkárral kapcsolatban, akiről állandóan vitatkoztak a repülés- és technikatörténészek, hogy valóban fel tudott-e szállni az általa tervezett helikopter vagy sem. Asbóth és a helikopter elválaszthatatlanok egymástól. Minden műszaki találmány létrejötténél sokaknak kell közreműködniük. Asbóth támogatást kért a kutatásaihoz a honvédelemtől, hiszen az a haderő fejlesztése szempontjából is fontos lett volna. Megbizonyosodtam arról, hogy ha nem is ő találta fel, de az ő tevékenysége jelentős mértékben hozzájárult, hogy működőképes helikopter szülessen. A feljegyzések is azt bizonyítják, hogy az általa konstruált helikopter képes volt felszállni. Mintegy kuriózumként ugyanott, ugyanakkor írtam arról is, hogy egy pihent agyú nyugállományú csendőrgazdászati főhadnagy a „folyamalattjárót” találta fel, és küldte el a tervrajzát Horthy Miklós kormányzónak azzal a javaslattal, hogy ilyet kellene konstruálni. Mert ez a víz alatt közlekedő szerkentyű észrevétlenül le tudna úszni a Dunán, Budapestről a Fekete-tengerig, és mindent kikémlelhetne… - A nyolcvanas évek derekán kisebb botrány kerekedett a Hadtörténeti Levéltárban: a hadsereg megrótta az intézményt egyik ifjú munkatársa, Szakály Sándor „viselt dolgai” miatt. Mi volt ez? 1980-ban kerültem az akkor még Hadtörténelmi Intézet és Múzeum nevet viselő intézménybe segédmunkatársként. Én szeretem a precíz dolgokat, és írogattam mindenféle apróságot az Élet és Irodalomba meg másfelé, hogy ez meg ez nem akkor történt, nem úgy történt, s így tovább. Ezek az írások a katonai elitről, a csendőrségről szóltak – az ilyesmi akkoriban nem volt kurrens tematika. Egyébként az intézmény vezetői soha nem gátolták a munkámat, nem én voltam a kedvenc kolléga, de soha nem akadályozták a tevékenységemet. Megtörtént többször is, hogy szombaton megjelentettem az Élet és Irodalomban valamit, és hétfőn közölte a főnököm: „szóltak a Honvédelmi Minisztériumtól, te megint írtál valamit”, olyankor a néphadsereg magazinjában, az Igaz Szóban az akkori főszerkesztő „kiszerkesztett”, hogy megint milyen nem helyénvaló dolgokat írtam. 1985-ben megjelent a Valóságban egy tanulmányom, ami egy fiatal történész számára fontos volt, hiszen a Valóság akkoriban mérvadó folyóiratnak számított, ott közöltem egy tanulmányt azzal a címmel, hogy A hadsereg és a zsidókérdés az ellenforradalmi Magyarországon. Emiatt egy névtelen följelentés érkezett, hogy én „antiszemita” vagyok. Úgymond, sok jó család most tudta meg, hogy a családjában zsidók is voltak… Attól kezdve minden írásomat be kellett mutatnom a főnökeimnek, hogy eldöntsék: leadható vagy sem. Én egyébként semmi másról nem írtam, mint hogy 1944–45-ben a magyar katonai ellenállásban részt vevők többsége azért került be a mozgalomba, mert sérelem érte származási okok miatt. 1939 és 1941 között emiatt került ki a honvédségből Sólyom László, Révai Kálmán, Tartsai Vilmos, és még lehetne a neveket sorolni. Az akkori törvények szerint ezek az emberek – függetlenül a tehetségüktől, a képességeiktől – nem futhattak be olyan katonai karriert, amilyet egyébként ténylegesen megtehettek volna. A törvények előírták, hogy aki „nem tiszta keresztény”, az nem lehet ezredesnél magasabb rendfokozatú, nem szolgálhat a repülőknél, a páncélosoknál. Volt, aki azt mondta, ennek ellenére tovább szolgál, és volt, aki úgy érezte, kettétörik a karrierjét. Tartsai Vilmosról, akit a nyilasok kivégeztek 1944 decemberében, azt írta a felettese, Jány Gusztáv, az első hadtest parancsnoka, hogy a fiatal vezérkari tisztek egyik legkiemelkedőbb képességű embere, s a honvédség érdeke megkívánná, hogy a szolgálatban megtartsák. De nem tartották meg. Ugyanakkor a sokszor méltán dicsért lófő székely, vitéz Nagybaconi Nagy Vilmos kijelentette, hogy „elvi okokból sem támogatom, hogy a honvédségben zsidó származásúak megmaradjanak”. Miközben ő volt az, aki 1942–43-ban honvédelmi miniszterként határozottan kiállt a munkaszolgálatosok jogai és érdekei mellett. - Az ön munkásságának egyik pászmája, hogy bizonyos történelmi személyiségeknek a rehabilitálását vagy esetleg a róluk tudottak finomítását elvégzi. Hadd említsek hirtelen egy nevet: Gömbös Gyula. Mondana néhány szót vele kapcsolatosan? - Én úgy látom, hogy Gömbös Gyula, aki 1932-ben lett miniszterelnök, reformgondolkodású politikus volt. Meg akarta változtatni Magyarországot, egyféle „fehér” forradalmat is elképzelt, meg szerette volna erősíteni a középosztályt az arisztokratákkal és a hagyományos politikai erőkkel szemben, és fiatal, friss erőket szándékozott bevinni a politizálásba. Az ő példaképe akkor Mussolini volt. A harmincas évek elején Mussolini Nyugat-Európában, Nagy-Britanniában és Franciaországban is elfogadott politikus volt. Nem a negyvenes évek, a második világháború Mussolinijáról van szó. Ekkor még „szalonképes” politikus volt. Szokták mondani: Mussolini elérte Olaszországban a lehetetlent: a vonatok akkor érkeztek és akkor indultak, amikor kiírták. Gömbös is valami olyasmit akart, hiszen a magyar társadalom valóban anakronisztikusan avítt volt a harmincas évek Európájában. Ő egy sajátos evolúciós folyamatot képzelt el. Azt mondta, cseréljük le az ötven–hatvan évesek korosztályát, jöjjenek a harminc–harmincöt éves fiatalok, akiket bevitt a politikába. Sokakat a honvédség kötelékéből válogatott, fiatal őrnagyokat, alezredeseket, olyan személyeket, akik műszaki vagy gazdasági téren elismert szakembernek számítottak, s akik a különböző minisztériumokban államtitkári beosztásba kerültek. Én azt gondolom, hogy amit Gömbösről Magyarországon a hatvanas években állítottak, hogy totális fasiszta diktatúrát akart megvalósítani, nem felel meg a valóságnak. Gömbös Ernővel, Gömbös Gyula fiával sokszor beszélgettem, Klagenfurtban élt emigrációban. Nem ugyanaz volt a világnézetünk, de tiszteltem a következetességéért. Ő azt mondta: „Apámnak volt egy nagy hibája: soha nem volt alkalmas és hajlamos arra, hogy a kormányzóval szembeforduljon.” Úgy is fogalmazhatnék, alkalmatlannak bizonyult arra, hogy Horthyt eltávolítsa. Ő egy modernebb Magyarországot szeretett volna, amire a társadalom nagy részében megvolt az igény. Nem véletlen, hogy Gömbös próbálkozott a népi írókkal, a különböző értelmiségi csoportokkal megállapodásra jutni. Azt hiszem, Gömbös Gyulát a vele alaposabban foglalkozó kollégák kezdik a helyére tenni. Az a baj, hogy 1945 után a magyar történetírásba gyakorlatilag csak olyan sztereotípiák kerültek be, amiket a kommunista párt diktált, azoknak megfelelően lehetett megítélni a dolgokat. Vannak idősebb kollégák, akik már a hetvenes–nyolcvanas években is másképp írtak, de nem ez maradt meg az emberekben. Valamit könnyű bevinni a köztudatba, és ha kiderül, hogy az nem úgy volt, onnét kiirtani rettenetesen nehéz. Nekünk történészeknek – köztük nekem is – ebben van feladatunk. Például ha egy katonai vezetőről kiderül, hogy nem követett el bűncselekményt, s mégis halálra ítélték, akkor ki kell mondanunk, hogy nem volt bűnös. A történész és a társadalom attól még nevezheti őt a magyar történelem negatív vagy pozitív hősének, de nem állíthatja azt róla, hogy bűncselekményt követett el, mert a bűn és a politikai felelősség nem ugyanazt a kategóriát jelentik. - Az előző negyven-ötven évben nem lehetett úgy megírni a dolgokat, ahogy történtek, vagy torzítva jelentek meg, vagy hallgattak róluk. Ilyen volt a Sztálin és Hitler közötti, Molotov–Ribbentrop-paktumnak nevezett egyezmény. Egyáltalán mikor lehetett hozzáférni az ezzel kapcsolatos dokumentumokhoz? - A szovjet befolyás alatt álló országokban nem lehetett beszélni arról, hogy létezett egy Molotov–Ribbentrop-paktum, s hogy milyen tartalommal. Persze, a történészeink olvasták németül, angolul a dokumentumokat, amelyek Nyugaton megjelentek. Az 1980-as évek elején, az akkor friss szellemű és népszerű História folyóiratban közölték le először a paktum szövegét. Addig azt állították, hogy a Szovjetunió kötött egy megállapodást Németországgal, hogy ezzel elodázza a háborút, és föl tudjon rá készülni. De hogy az egyezmény arról szólt, hogy Lengyelországot miként osztják fel, ki mit fog tenni – erről nem esett szó. Nemrég a Rubicon folyóiratban Ungváry Krisztián részletesen megírta a Molotov–Ribbentrop-paktum történetét, előzményeivel, hatásaival együtt, ez abszolút korrekt, a történelmi tényeket feltáró tanulmány. Manapság a paktum kérdése egyértelmű és tiszta: Németország és a Szovjetunió megegyeztek az érdekszférák felosztásában. Gondoljunk az akkori Romániára, amely sajátos helyzetbe került. A Szovjetunió érvényesíthette az érdekeit, és négynapos határidőt adott Romániának, hogy a területeket ürítsék ki, Németország megtámadta Lengyelországot, alig két héttel később a Szovjetunió is. És ami érdekes: Franciaország és Anglia csak Németországnak üzent hadat Lengyelország miatt, a Szovjetuniónak nem. - Apropó, Lengyelország. Mi motiválta a hagyományos történelmi szimpátián túl, hogy Magyarország befogadja a lengyel menekülteket, amiért Hitler neheztelt is Magyarországra? - Magyarország nem kívánt szembeszállni Németországgal, hiszen pontosan tudta, hogy az első visszacsatolás sikere, Felvidék visszatérte, vagy Kárpátaljáé, Németországnak és részben Olaszországnak köszönhető. De amikor a németek részéről jelzés érkezett arra, hogy a lengyeleket meg fogják támadni, akkor a magyar politikai vezetés – már Teleki Pál miniszterelnök – kijelentette: Németország ne számoljon azzal, hogy Magyarország bármilyen formában tevékenyen részt venne a megszállásban. A friss szlovák állam, a nemrégiben létrejött Szlovák Köztársaság csatlakozott ehhez a támadáshoz. Meg szoktunk feledkezni arról, hogy nemcsak Németország és a Szovjetunió, hanem a szlovák állam is megtámadta Lengyelországot. Viszont Magyarország azt mondta, semleges álláspontra helyezkedik ebben a kérdésben. Vitatkozni szoktunk azon, hogy amikor Magyarország elutasította, hogy magyar területen német katonai szerelvények haladjanak át, akkor ez mennyire komoly döntés volt, hiszen később mégis áthaladhattak. De nem ez a dolog lényege, hanem az, hogy Magyarország megnyitotta a lengyel menekültek előtt a határt, és befogadta őket. 1944. március 19-ig, a német megszállásig, Magyarországon lengyel gimnázium működött, a lengyel menekültek énekelhették a himnuszukat, felhúzhatták a lengyel zászlót Balatonbogláron. A hagyományos jó kapcsolatokon túl volt egy olyan elképzelés is, hogy létre lehetne hozni egy Varsó–Budapest–Belgrád tengelyt, ami sajátos helyzetet teremthetne a térségben. - Apropó, Belgrád. Amikor már a Délvidék került sorra, megváltozott a helyzet. Magyarország kényszerült-e arra, hogy ebbe a kalandba belemenjen, vagy a magyar revíziós törekvéseknek is volt közük a fejleményekhez? - Az a magyar politikus a két világháború közötti Magyarországon, aki nem tartotta politikája egyik alapelemének a revíziót, politikailag halott volt. Telekit én reálpolitikusnak tekintem, aki megpróbált egyensúlyozni a német–olasz szövetség és a brit birodalom között, az amerikaiak még nem léptek fel, a franciák kevésbé avatkoztak bele. Magyarország úgy próbálta meg érvényesíteni revíziós követeléseit, hogy a brit érdekeket ne sértse, legyen valamelyes brit elfogadottsága is. Amikor a második bécsi döntés után Magyarország visszakapja a Romániához csatolt területek közel ötven százalékát, akkor Teleki Pál nem igazán boldog. Nem azért, mert ötvenvalahányezer négyzetkilométer Romániáé maradt, hanem mert Magyarországnak nem sikerült a revíziót önerőből megvalósítania. Teleki úgy szerette volna, hogy ne nagyon kelljen német–olasz támogatást igénybe venni, s hogy a britek is fogadják el a döntést. Ugyanis az első bécsi döntésnél Nagy-Britannia és Franciaország kijelentette, hogy ők nem vesznek részt benne, de tudomásul vették, és elfogadták. Ezt követően Magyarország és Jugoszlávia között aláírtak egy barátsági szerződést, amit hangzatosan „örök barátsági szerződés”-nek neveztek, merthogy minden nemzetközi szerződés úgy kezdődött, hogy „örök béke és barátság álljon fenn a szerződő felek között”. Ez a dokumentum semmiben nem különbözött a többitől, ez a szöveg egyetlen lapon elfért azzal a kitétellel együtt, hogy „a szerződő felek a vitás kérdéseket tárgyalásos úton rendezik”. És a brit diplomácia úgy vélte: ha Magyarország ezt a szerződést meg tudja kötni a jugoszlávokkal, az azt jelenti, hogy van önálló cselekvési képessége. A németeknek azért tetszett az ötlet, mert azt gondolták, Magyarországon keresztül lehet majd befolyásolni Jugoszláviát. Tehát sajátos helyzet alakult ki. Ekkor jött az a probléma, hogy bár Jugoszlávia politikai nyomás hatására csatlakozott a háromhatalmi megállapodáshoz 1941 márciusában, de mire a kormánydelegáció, amely aláírta a szerződést Bécsben, hazaért, már új hatalom volt Belgrádban. Az angol és a szovjet titkosszolgálat is besegített abba, hogy így legyen. Ekkor Hitler dönt: „rendet” kell teremteni a térségben. S itt a nagy probléma: nem akadt egyetlen olyan magyar államférfi 1941 áprilisában, aki kijelentette volna, hogy Magyarország nem tart igényt a Jugoszláviához csatolt területekre, mi nem akarunk ebbe beleavatkozni. Teleki Pál érezte, hogy lehetőséget kap az ország, hiszen húsz éven keresztül azt mondtuk, szeretnénk visszakapni mindent. A propagandában „mindent vissza” volt, a reálpolitikusok azt gondolták, hogy jó lenne, ha legalább a tömbmagyarság vagy csak az etnikai határok alapján rendeznék a határokat. Negyvenegyben nem volt olyan politikus, aki azt mondta volna, hogy nem akarjuk a Délvidéket vagy legalábbis egy részét visszakapni. Teleki Pál nem tudta föloldani ezt a problémát. Legyünk őszinték: minden szerződés addig van érvényben, amíg a szerződő felek közötti erőviszony meg nem változik. Egy legyőzött ország, amelyikkel mindent megcsinálnak, és húsz év múlva kétszer olyan erős lesz, mint az addigi legyőzője, nem fogja elviselni, hogy a területét ne szerezze vissza. A magyar politika úgy vélte, itt a lehetőség a visszaszerzésére azoknak a területeknek, amelyek ezer évig Magyarország részét képezték. - A történelem nem operál olyan fogalmakkal, hogy „mi lett volna, ha”. Mégis megkérdezem: lett volna Magyarországnak lehetősége arra, hogy ne sodródjon bele a második világháborúba? - Magyarország abban a helyzetben nem tudott volna kimaradni a háborúból. Azt talán el lehetett volna időben érni, hogy nem 1941. július 27-én lép hadba a Szovjetunió ellen, hanem augusztusban vagy szeptemberben. Vagy ha nagy szerencsénk van, akkor csak decemberben, amikor már a Vörös Hadsereg a Moszkva előtti csatában jelentős eredményt ért el a Wehrmachttal szemben. És van még egy dolog, amiről meg szoktunk feledkezni, nekem ez kicsit vesszőparipám is: 1941-ben a Szovjetuniót megtámadó Németország kapcsán az akkori közvélemény úgy vélekedett, hogy egy gyors német siker következik be, hiszen addig mindent elért pillanatok alatt. És ami nagyon fontos: a német támadással egyidejűleg Románia, nem sokkal később Szlovákia is a németek oldalán masírozott a Szovjetunió ellen. Akkor általános vélekedés volt, hogy lesz egy gyors lefolyású háború, a románok és a szlovákok a németek oldalán győznek, s ha Magyarország semleges marad, Hitler újra fogja húzni a határokat. Akkor vajon Magyarországnak lesz-e arra ereje, hogy megőrizze az addig visszakapott területeket? Megítélésem szerint Magyarország nem azért csatlakozott a szovjetek elleni háborúhoz, hogy „az őshazát keressük, és gyarmatokat szerezzünk”, hanem azért, hogy ne legyünk rosszabb helyzetben a németek előtt, mint a szlovákok vagy a románok. A korabeli rendkívüli minisztertanácsi ülésről két hamisított jegyzőkönyv maradt fönn, tehát eredetit nem ismerünk, de mindkettőben ugyanaz benne van, nevezetesen az, hogy Bárdossy László miniszterelnök, külügyminiszter azt mondja: „Kéretik a honvédelmi miniszter úr, hogy limitált erők vétessenek igénybe.” Tehát a magyar részvétel a hadműveletekben jelképes legyen. A politika elképzelése szerint minél komolyabb katonai erőt meg kell tartani, hogy a háború végén, ha valami adódik, a szomszédainkkal másképp tudjunk bánni. Ami a hadüzenetet illeti, azt hangoztatták, hogy Bárdossy törvénytelenséget követett el. Ez nem igaz. Bárdossy és az államfő, Horthy az akkor érvényes törvények szerint járt el. Azon lehet vitatkozni, hogy Kassán szovjet támadás volt-e vagy sem, helyes volt-e a magyar lépés vagy nem. De az akkori felfogás szerint a Szovjetunió támadta meg Magyarországot, és Magyarország erre reagált. Az 1920. évi első, illetve tizenhetedik törvénycikk az államfőnek biztosítja azt a jogot, hogy az országot ért támadás vagy közvetlen fenyegető helyzet esetén a hadsereg csapatait az ország határain kívül bevetheti, s ehhez utólagosan kell kikérni a nemzetgyűlés és a kormány hozzájárulását. Bárdossy maga is azt mondja, hogy ő a politikai felelősséget vállalja, de törvénytelenséget nem követett el. Én ebben igazat adok neki. Ez még nem jelenti azt, hogy a magyar történetírásban, közgondolkodásban nem lehetne azt mondani, hogy „én nem szeretem Bárdossy Lászlót, és amit tett, az az ország kárára szolgált”. De nem lehet azt mondani rá, hogy amiért őt fölakasztották, azért az ügyét nem lehet elővenni. - Sokszor újraforgatott téma a második hadsereg kérdése. Elkerülhetetlen volt a tragédia, nem lehetett volna jobban felkészülni? - Nagyon lényeges 1941 decemberében a Wehrmacht megtorpanása Moszkva alatt. Ez az a pillanat, amikor a német politikai és katonai vezetés számára minden szövetséges ország katonai és gazdasági potenciálja felértékelődik, és minden szem gabonára, minden liter nyersanyagra és minden katonára szüksége van. Szombathelyi Ferenc, amikor 1942 januárjában Keitel tábornagy Budapestre érkezik és folynak a tárgyalások, azt hangoztatja, hogy a magyar honvédség nincsen felkészülve arra, hogy ilyen léptékű háborúban ekkora erővel vegyen részt. Az ő meglátása szerint 1943, de inkább 1944 volna az az időpont, amikor a magyar honvédség már olyan felkészültségű, olyan fegyverzettel bír, amit a Szovjetunió ellen is be lehet vetni. A németek ezt nem hajlandók elfogadni. Nagyon kemény hangnemben zajlanak a tárgyalások, Keitel feljegyzései szerint szinte üvöltözés tör ki kettejük között. A magyar politikai vezetés megdöbbenve veszi tudomásul, hogy a németek a teljes magyar haderő frontra küldését követelik. A kérdés az, hogy sikernek számít-e, hogy a teljes magyar haderőnek csupán egyharmadát bocsátják a németek rendelkezésére, vagy kudarcnak. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a németek azt ígérik, ezt a haderőt haditechnikai tekintetben, ha nem is a Wehrmacht szintjére emelik, de kiegészítik, és a hiányokat pótolják. Elsősorban páncélosokkal, páncélelhárító fegyverekkel látják el. Nem dőlt el a tárgyalásokon, és a magyar vezetés nem tudta, hogy haderejét mire akarják fölhasználni; ha ugyanolyan megszálló feladatra, mint amilyenre a már kint lévő csapattesteket a front mögött, akkor ez nem lett volna probléma. De kiderült, hogy a hiányok pótlására ugyanúgy vetik be, mintha egy német haderő lenne, annak a létszámával, fegyverzetével, felszerelésével. És azt kell mondanom, hogy a második magyar hadsereg 1942 nyarán, kora őszén nem teljesít rosszul. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy parancsnoka, Jány Gusztáv rendszeresen jelenti azokat a gondokat, amelyekkel szembesül. S amikor 1942 őszén Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, akivel együtt végeztek a katonai akadémián, kint van, őt, a jó barátját kéri, hogy a kormányzónak jelezze: Jány kérelmezi a fölmentését, ilyen körülmények között nem tudja vállalni a felelősséget a hadseregért. Nagy Vilmos elő se meri terjeszteni a kérelmét. Egyébként az a hadsereg, amelyik papíron a második volt, nevében megmaradt, de különböző megfontolásokból összetételét tekintve egy másik hadsereg ment ki. Az volt az elgondolás, hogy az ország területét egységesen kell megterhelni, ne legyen az, hogy csak Somogyból vagy Biharból vonulnak be a katonák. Az volt a kormányzói kérelem, hogy a román határtól ne vonjanak el erőket, mert soha nem lehet tudni, hogy Erdély ügyében nem lesz-e konfliktus a két állam között. - Ami Horthyék balul sikerült kiugrási kísérletét illeti, ezzel kapcsolatban merültek-e fel újabb szempontok? - Egy példával szeretném illusztrálni, mennyire nehéz erre a kérdésre válaszolni. Münchenben működött a Magyar Intézet, amelyet egykori magyar irodalmárok és történészek hoztak létre, a müncheni egyetemmel együtt. Ott hagyatékokat is gyűjtöttek. 1990-ben kaptam lehetőséget arra, hogy ott egy hónapot eltölthessek, és megnéztem három katonai vezető levelezését. Mindannyian fontos beosztásban vannak 1944. október 15-én: Henyei Gusztáv külügyminiszter, Lakatos Géza miniszterelnök, Lengyel Béla hadtestparancsnok. Ők az emigrációban október 15-ről váltanak egymással levelet. A harmadik vagy negyedik levélváltás után olyan mértékben összevesznek, hogy már-már becsületsértő kifejezéseket vágnak egymás fejéhez. Nem az volt, nem úgy volt, nem az történt. Azt gondolom, hogy alapvetően új dolgok nem kerültek elő, nem is hiszem, hogy nagyon át lehet értelmezni a történtek megítélését. A kiugrási kísérlet előkészítetlen volt és felületes. Egyrészt az államfőnek és a hadseregnek a kapcsolata jelentősen meglazult, másrészt egy kiugrást nem lehet rádiószózattal elintézni. Főleg nem úgy, hogy a katonai vezetés egy része nincs is beavatva. Vörös Jánosról azt tartották, a németekhez közelebb állt, ezért őt nem kéne beavatni. No de a vezérkar főnöke kulcsfigura, ő az, aki parancsot adhat a hadseregnek. Vattay Antal lehetett jó főhadsegéd és a kormányzó bizalmi embere, de hiába telefonál, hogy ez történjen, nem hajtják végre, mert nem ez a rendje a dolgoknak. Ha valakit katonaként arra nevelnek, hogy parancsra kell valamit teljesíteni, és elhangzik a rádióban egy felhívás, akkor arra – elnézést a kifejezésért – normális katona nem reagál. Az egyik hadsereg parancsnokát nem avatják be, mondván, hogy az olyan németbarát-féle. Miklós Béla pedig nem avatja be a saját szűkebb törzsét arra nézvést, hogyha elhangzik ez a parancs, akkor mi a feladat. Sokat beszélgettem az első hadsereg vezérkari főnökével, Kéri Kálmánnal, aki nagyatyai jó barátom volt. Ő vetette föl: várta, hogy azt mondják meg, mi a hadsereg feladata. Mert az nem hangzott el, hogy át kell állni az oroszokhoz, szembe kell szállni a németekkel, meg kell nyitni ellenük a frontot, semmi ilyesmi nem történt. És amikor ő fölhívja a kormányzóságot, hogy onnan kapjon információt, mert a vezérkarnál kikapcsolják, akkor azt mondja egy vezérkari ezredes, hogy adom a Vattay kegyelmes urat, aki azt mondja: „Kérlek, mi most nem állunk le, mert már zajlanak az események.” A kormányzó, egy 19. században felnőtt – ma azt mondanók: szocializálódott – személyként gyaníthatóan úgy vélte, ha ő azt mondaná, hogy emberek, most más van, akkor az emberek úgy gondolkodnak. Nem biztos, hogy úgy gondolkodtak, nem is lehet egy haderőt így megfordítani. Gondoljunk bele: húsz éven keresztül a szovjetekkel áll szemben, s az elfoglalt magyar területekről nem olyan hírek jöttek, hogy ezek az emberek a kultúrát, a jólétet hozzák magukkal. A tisztikar egy része tudja, mi történt a lengyel tisztekkel Katynban, s nincsenek határozott és meghatározó parancsok. - Sztálingrád után Budapest volt az a nagyváros, amelyik a leghosszabb ideig állt ostrom alatt. Hitler áldozatul dobta Budapestet, hogy Bécset mentse? - Hitler nem arra gondolt, hogy ha majd Budapest elesik, akkor Bécs is elvész. A németek abban reménykedtek, hogy talán Budapest egy olyan pont, ahol a szovjeteket meg lehet állítani. És ha nemcsak az ostrom ötven-egynéhány napját vesszük, hanem az egész hadműveletet, ami október második felétől kezdődött, s elhúzódott februárig, akkor ez valóban nagy teljesítmény. Az akkori magyar politikai vezetés, a nyilas-hungarista hatalom sem akarta Budapestet föláldozni. Szálasi sem azt szerette volna, hogy szétlőjék Budapestet. Nyilván, Hitler azt remélte, hogy itt még van valami keresnivalója a német hadseregnek. Azt mondta, itt lesz az a pont, ahol az oroszokat megállítjuk, és utána megindulunk. Ez nem következett be. Bécs esetében már nem rendelkezett olyan haderővel, amivel tovább lehetett volna védeni. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2013. október 10.A második bécsi döntéshez vezető útrólNagyvárad- Szerdán este az Ady Endre Középiskola dísztermében folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja. L. Balogh Béni főlevéltáros, a Limes főszerkesztő-helyettese tartott előadást a második bécsi döntésről. A megjelenteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. A második bécsi döntés diplomáciai előtörténetéről szóló előadását két idézettel indította L. Balogh Béni. Arra hívta fel a figyelmet: Bibó István szerint sok szempontból jó volt a döntés, de megbékélést nem hozott, Szegfű Gyula pedig Mohácshoz hasonlította Trianont, így meglátásában jogos volt az ezt követő felháborodás. Ezt a levéltáros azzal egészítette ki: nem a párizsi békeszerződés alapelveivel volt a baj, hanem azzal, hogy ezeket következetlenül és cinikusan alkalmazták, a vitás kérdésekben a nagyhatalmak nem Magyarország javára döntöttek, és főleg a stratégiai szempontok domináltak. Utólagos bölcselkedésként, 90 év távlatából viszont megállapítható: a korabeli politikum és a közvélemény helytelenül reagált a trianoni szerződésre, mert fatális véletlennek tartotta, nem mérlegelte, hogy Magyarország a vesztes országok közé tartozott, és ezért ennek megfelelően büntették. Emellett a vezető elit az 1920 utáni két évtizedben elmulasztotta elmondani azt: nagy igazságtalanság érte a magyarságot, de azért ne álmodozzon, mert a Nem, nem, soha! kijelentésnek és az ezer éves határ visszaállításának nincs realitása, ehelyett inkább etnikai revíziót kellene akarni. Jellemző, hogy a harmincas években Gömbös Gyula miniszterelnök tervei közt sem a történeti Magyarország helyreállítása szerepelt, de ezt elfelejtette közölni a nyilvánossággal, holott nem félni kellett volna a közvéleménytől, vagy idomulni hozzá, hanem tudatosan alakítani ezt. Külpolitikai dilemmák A korszak egyik legnagyobb személyisége az erdélyi származású Bethlen István volt, akit reálpolitikusként jellemezhetünk, irányításának betudhatóan állt talpra gazdaságilag az ország. Mussolini fasiszta volt, de őszintén szimpatizált Magyarországgal. Vele ellentétben az 1933-ban hatalomra jutott Hitler nem, mert a magyar népet se tartotta árjának, mégis a sors furcsa fintora, hogy az ő kegyének köszönhető a második bécsi döntés. Lord Rothermere angol sajtómágnás 1927-ben a lapjában együtt érző cikket jelentetett meg a kárvallott Magyarországról, melynek hatására megalakult a Magyar Revíziós Liga, az élén a délvidéki Herczeg Ferenccel. A második bécsi döntés idején miniszterelnök Teleki Pál antiszemitizmusa miatt nem vállalható, viszont egyebekben sok mindenben neki volt igaza. Ő volt a revízió egyik bajnoka, földrajztudósként elvégezte ennek elméleti megalapozását. Nem akarta Erdély ajándékba kapni Hitlertől, szerencsétlenségére azonban pont ez történt- magyarázta L. Balogh Béni. 1939-ben visszakerült Kárpátalja, 1940 nyarán pedig az addig inkább Romániát támogató Berlin pálfordulást hajtott végre, valószínűleg Románia külpolitikai elszigetelődése miatt. A Szovjetunió ultimátumot intézett hozzá, hogy negyvennyolc órán belül adja át Besszarábiát. A magyar diplomáciának kapóra jött a kivonulás, úgy látta, itt az alkalom a saját igényei bejelentésére, és üzent Bukarestnek, hogy tárgyalni akar Erdély sorsáról. 1940 augusztus 16-24. között Berlin nyomására Szörényváron tárgyalt egymással a magyar és a román fél, de az álláspontok nem közeledtek egymáshoz. A sikertelenséget tapasztalva augusztus 23-án Magyarország elhatározta: amennyiben nem változik a helyzet, megtámadja Romániát. Elkészültek a részletes katonai tervek, melyekről Hitler is tudomást szerzett, ezért elhatározta, hogy személyesen kézbe veszi az ügy megoldását. Állítólag augusztus 27-én két munkatársának a jelenlétében saját maga rajzolta be az új határokat, két nap múlva pedig Bécsbe megbeszélésre hívta a két küldöttséget, melynek tagjai nem tudtak arról, hogy kész tények elé fogják állítani őket. Végül Romániában két koronatanácsi gyűlés is elfogadta, hogy meghajolnak a végzet előtt, de ugyanakkor a román politikusok úgy gondolkodtak, hogy ha el is veszítik Észak-Erdélyt, ez csak egy ideiglenes állapot, s végül ismét nekik lett igazuk… A fél ország A szakember arra hívta fel a figyelmet: a visszacsatolt Észak-Erdély 43 ezer négyzetkilométeren terült el, így tulajdonképpen a felét tette ki a 93 ezer négyzetkilométernyi Magyarországnak. A Románia része maradt Dél-Erdély 60 ezer négyzetkilométeres területű volt, fél millió magyar lakossal és rengeteg ásványtalaj-kinccsel, így Magyarország tulajdonképpen Erdély kisebb és szegényebb felét kapta vissza, és 2,5 millió lakost, akiknek 52,1 százaléka magyar nemzetiségű volt. Míg Trianon után Magyarország 93 ezer négyzetkilométeren terült el és körülbelül 9,3 millió lakosa volt, addig a Felvidék, Kárpátalja, Erdély és a Délvidék egy részének visszacsatolása után 1941 végén 171 ezer négyzetkilométert tudhatott magának, közel 15 milliós lélekszámmal. Ugyanakkor Románia Besszarábia, Észak-Bukovina, Dél-Dobrogea és Észak-Erdély elvesztésével mintegy 100 ezer négyzetkilométerrel és 6,8 millió lakossal lett szegényebb. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2013. október 12.Felemás megoldást hozott a második bécsi döntésHarmadik része zajlott le csütörtök este a kolozsvári Minerva Házban a Kós Károly Akadémia által szervezett Erdély a 20. században című történelmi előadássorozatnak. Ezúttal a második bécsi döntésről L. Balogh Béni főlevéltáros, a Limes folyóirat főszerkesztő-helyettese értekezett. A moderátori szerepet Székely István RMDSZ-alelnök töltötte be. Az előadó előbb a trianoni döntést követő állapotokról szólt, amikor a magyarországi közhangulatot a „Mindent vissza!” jelszó fűtötte, de a politikusok már tudták, csak nem hangoztatták, hogy az ezeréves határok visszaállítása lehetetlen. Az első konkrét határtervek Gömbös Gyula nevéhez fűződnek, a revízió gondolatát pedig olyanok éltették, mint gr. Teleki Pál, Benito Mussolini, lord Rothermere. Hitler először Románia pártján állott, csak a sikertelen magyar–román tárgyalás után változtatott véleményén, 1940. augusztus 27-én szánta el magát döntőbíráskodásra, és húzta meg a térképen az új határvonalat. A két küldöttséget pedig augusztus 30-ra Bécsbe hívta meg anélkül, hogy azok előre tudták volna, mi készül. Közismert Mihail Manoilescu külügyminiszter elájulása, amikor felolvasták a döntést, majd azok az események, amelyek a kivitelezéssel jártak. Észak- és Dél-Erdély között több mint kétszázezres spontán népcsere következett be, mindkét oldalon dúlt a szemet szemért, fogat fogért elv szerinti megtorló közigazgatás. A négy év alatt Észak-Erdélyben a magyarság gazdaságilag, kulturálisan és lelkileg megerősödött, tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy máig fennmaradhattunk, Dél-Erdélyben viszont éppen ezekkel ellentétes tendenciák érvényesültek – összegezte az előadó. Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár) 2013. november 16.Horthy Miklós: EmlékirataimHorthy Miklós, Magyarország elfeledésre ítélt kormányzója életének utolsó évtizedében – távol a dokumentálódás minden lehetőségétől – megírta emlékeit, amelyet 1990-ben Magyarországon is kiadtak. Izgalmas olvasmány. Most, szobrának annyira vitatott avatásakor elővettem könyvtáramból, és újra elolvastam. A mellette és ellene való tüntetést követően a romániai magyar és a magyarországi médiában több egymásnak ellentmondó vélekedés hangzott el, melyek többnyire tájékozatlanságról, a történelmi tények felületes és közvetett ismeretéről árulkodnak. Éppen ezért valamennyi állásfoglalás, amely az objektivitás igényével hangzik el, a bizonytalanságot jeleníti meg, s azt is, hogy ellentmondásos, megosztó történelmi személyiség volt. Vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója 1909 és 1914 között – ahogy ő maga írja vallomásainak első fejezete címeként – Ferenc József Őfelsége szárnysegédje volt a bécsi udvarban. Emlékezésein végigvonul a mélységes tisztelet példaképe, a kétfejű Monarchia uralkodója iránt. Ez akár nem tetszhet nekünk, akik ismerjük a magyar szabadságharc leverése utáni kegyetlen leszámolást, de Horthy számára a kiegyezés utáni korszak addig nem ismert iparosodását, fejlődését, nyugalmát és viszonylagos jólétét jelenti a 19. század vége és a 20. század első évtizede. És az igazság kedvéért tegyük hozzá, mindez az egyre követelőzőbb cseh, román és szerb elszakadó szervezkedés és bojkott, Ferenc Ferdinánd trónörökös magyarellenes ernyője alatt. Az első világháború elvesztése a Központi Hatalmak részéről magával rántotta a Monarchia iránt elkötelezett Magyarországot is, s a lesben álló nemzetiségeket francia–angol jóváhagyással történő szabad területrablásra késztette. Meg is indultak minden irányból, úgymond, a wilsoni elvek alapján. A Károlyi-kormány tehetetlensége, majd Kun (Kohn) Béla bolsevik köztársasága a még meglévő katonai erőket is lefegyverezte és általános lett a káosz. A vörös terror halált és rettegést hozott. „A terror a mi kormányunk legerősebb fegyvere” – hirdette pöffeszkedve Szamuelly Tibor, a Rögtönítélő Bizottság elnöke. Horthy Miklós ebben a zűrzavarban, 1918 novemberében Kenderesre vonult vissza, hogy életének további éveit gazdálkodással töltse családi birtokán. Közben Károlyi Gyula gróf vezetésével az Aradon megalakult ellenkormány, majd Szegeden a minisztertanács úgy döntött, hogy az ellentengernagy Horthy Miklóst kérik fel a nemzeti hadsereg megszervezésére. 1919. november 16-án vonult be Horthy csapatai élén Budapestre. Emlékiratainak egyik fejezete (Magyarország kormányzójává választanak) kezdő mondatát érdemes idéznem: „Bekövetkezett az, amit mindig el akartam kerülni: belesodródtam a politikába.” A következőkben elismeri, hogy különösen a kommunisták és a zsidók ellen fordultak elő erőszakosságok (Prónay tiszti különítménye ugyanazt tette, mint a vörösök rémuralmuk alatt). Nagyon hamar rendet teremtett Horthy kormánya. A Tanácsköztársaság megszűnt, visszaállt a királyság, és Horthyt a nemzetgyűlés 131 szavazattal a 141-ből Magyarország kormányzójává választotta. Újból idézek: „Megköszöntem az irántam való nagy bizalmat, közöltem azonban, hogy a felajánlott méltóságot nem fogadhatom el...” Azzal indokolta, hogy mint tiszt Őfelségének tett esküt, és most az Alkotmányra és a Nemzetgyűlésre kell esküt tennie. Nincs ebben ellentmondás? Végül, bizonyos megkötésekkel, elfogadta a közakaratot. Úgy vélem, magatartása, amennyiben kormányzóként egyetlen döntést sem hozott önhatalmúan, tiszteletre méltó. Állításom indokolására újra idézek: „1922 augusztusában politikusok és más vezető személyiségek jelentek meg nálam a gödöllői kastélyban...”, majd idézi Ráday Gedeon gróf képviselő szavait: „A magyarság többsége azt kívánja, ami ezeréves állandó vágyának leginkább megfelel, hogy Szent István koronája és magyar dinasztia alatt élhessen. Fogadja el Főméltóságod a koronát...” Horthy válaszában többek között így érvel: „Ha a korona után nyúlnék, nem lennék többé sem önzetlen, sem tisztességes... Én tehát semmilyen körülmények között, még egyhangú népszavazás esetén sem fogadnám el soha a királyi méltóságot.” Miközben kormánya több szociális jellegű reformot hozott, több ízben kinyilvánította: „Legfőbb törekvésem arra irányult, hogy békés eszközökkel érhessük el a trianoni szerződés revízióját.” Ennek minden külföldi rokonszenv mellett (a feldarabolt Magyarország iránt) nem látszott a lehetősége, sőt, a kisantant nemzetei (cseh-szlovákok, románok, szerbek) ugrásra készen szövetkeztek Magyarország ellen, amelyet nemcsak kifosztottak, hanem még jóvátétel fizetésére is köteleztek. A Gömbös Gyula vezette kormány 1932 szeptemberében aztán határozott irányt vett a két nagyhatalom, a német Reich és a sztálini Szovjetunió nyomása között, egyre inkább a revízió realitásával kecsegtető hitleri Németország irányába. Gömbös politikája Horthyt is gyanakvásra és óvatosságra késztette, a lakosság pedig a megnövekedett német befolyást nem nézte jó szemmel. Gömbös 1936-ban bekövetkezett halála után a jellegtelen Darányi-kormány idején látogatott el először Horthy Hitlerhez. Érdemes újra idézni. Hitler kérdezi Horthytól: „Mit tenne Főméltóságod, ha hatalmában állna, hogy Németország politikai irányát meghatározza?” Horthy válasza: „...mindent elkövetnék, hogy Németország és Anglia között minél szorosabb barátságot hozzak létre”. Amint az ismert, maga Hitler is ezt akarta (pl. a Mein Kampfban le is írja), mert legfontosabb ellenségének a bolsevista Szovjetuniót tekintette. Horthy azonban soha nem rokonszenvezett Hitlerrel, sokkal inkább Mussolinival, akinek közbenjárására a két (1938 és 1940) bécsi döntés végül megvalósította a részleges határrevíziót. De már a világháború előszele egyre viharosabban kerekedett Európa fölé. Hitler „étvágya” és hatalmi gőgje nem ismert határt. A két európai demokrácia, Franciaország és Anglia tűrte-tűrte a Harmadik Birodalom gyarapodását, de Lengyelország megtámadását már – tekintélyvesztésük nélkül –, mint garanciát vállalt államok, nem tűrhették. Előbb kényszerszövetség a Szovjetunióval, majd Lengyelország együttes feldarabolása után Hitler 1944. június 22-én megindította csapatait a Szovjetunió ellen. Ezt megelőzően azonban Horthy újból kellemetlen helyzetbe került a német követelések miatt. Ugyanis Jugoszlávia nem kötött szövetséget Hitlerrel, tehát először a Balkánt kellett biztos háttérnek tudni. Jugoszláviával Magyarország barátsági szerződésben állt néhány hónapja. De a német csapatok csak Magyarországon keresztül támadhatták meg a makacskodó déli szomszédot. Ehhez át kellett vonulniuk Magyarországon. Teleki Pál miniszterelnök ezt öngyilkosságával sem akadályozhatta meg. Horthynak címzett utolsó levelében írja: „gazemberekkel szövetkeztünk”. Halála hősies elszántság volt, de már vonultak is át az országon a német csapatok. Következett Bácska magyar megszállása, Horthy szerint az ottani magyarság megvédéséért a partizánakciókkal szemben. Következett Bárdossy László miniszterelnök hadüzenete a Szovjetuniónak, és ezzel az a lavina indult el, amelyben már nem volt többé megállás. Egészen Horthy sikertelen kiugrási kísérletéig 1944 októberében és Szálasy „nemzetvezető” rémuralmáig. Horthyt, aki már két gyermekét vesztette el, a Gestapo Miklós fiának életével zsarolta, majd családjának német „védelem” alá helyezése következett. Horthy nem volt háborús bűnös. A német háborús bűnösök nürnbergi tárgyalásán mindössze a magyarországi megbízott Veesenmeyerről hallgatták ki tanúként. Tito ugyan kikérte „háborús bűnösként” a bácskai megtorlások miatt, de törvény elé állítására a győztes hatalmak nem találtak indokot. Legnagyobb bűneként a zsidók deportálását említik. Tudnunk kell azonban, hogy bár hoztak korlátozó intézkedéseket a zsidók ellen korábban is, de összegyűjtésük csak 1944. március 19. után, akkor kezdődött, amikor a németek megszállták Magyarországot, orvul és teljesen önhatalmúan intézkedtek, letartóztatva a politikusok színe-javát. Viszont Horthy akadályozta meg, amíg tehette, a budapesti zsidók deportálását. Konzervatív politikus volt, de soha nem volt antiszemita. Hatalmát nem mindig gyakorolhatta meggyőződése szerint, nevezhetik gyengekezűnek, de sorsa drámai volt, hazáját forrón szerette, s csak hamvait hozhatták haza tisztelői. Számomra legalábbis ezt tényszerűsítik emlékiratai. Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. január 29.Történészek Erdély sorsárólErdélyről, pontosabban a magyar kormányzat két világháború közötti Erdély-politikájáról, illetve a második bécsi döntésről beszélt hétfő este Sepsiszentgyörgyön Bárdi Nándor és L. Balogh Béni budapesti történész. A Székely Nemzeti Múzeumban alapos, ok-okozatot taglaló előadásokat hallhattak az érdeklődők, ugyanakkor szó esett a szerzők legújabb, Csíkszeredában kiadott köteteiről is. Bárdi Nándor Erdély és a magyar kormánypolitika a két világháború között címmel tartott előadást, mondván, döntően az érdekli, a magyar kormányzat mit kezdett Erdéllyel, hogyan jutott a második bécsi döntésig. Mint mondta, Erdély problematikája 1910 után egy Budapest–Bukarest–Bécs játszma függvénye, olyan külpolitikai kérdés, melynek kezelésére a miniszterelnökségen külön osztályt hoztak létre. Trianon után, a húszas évektől kezdődően a romániai magyarság kényszerkisebbségként említhető, mely a magyar nemzet részének tekinti magát, miközben a romániai magyarság Erdélyben szociológiai értelemben nem volt kisebbség, mert jobbak voltak a pozíciói a romániai társadalmi átlagnál. A magyar kormányzat Trianontól kezdve békés revízióban érdekelt, Magyarország mindvégig ragaszkodott a határon túli magyar kisebbséghez. Bárdi Nándor egyébként javasolta, nemzetpolitika helyett érdemes magyarságpolitikában gondolkodni, illetve ez utóbbi fogalmat használni. A kor revíziós politikája kapcsán megjegyezte, területi integritásunkat elveszítettük, de megőriztük a kulturális integritásunkat, ugyanakkor a budapesti kormány szándéka szerint segíteni próbálta a kisebbségi eliteket, 1920-tól a katonai lehetőséget elvetették. Magyarországot az olaszok támogatták revíziós elképzeléseiben, a német külpolitika viszont nem volt partnerük, ugyanakkor olyan elképzelések is felmerültek, mint például a Rothermere angol sajtómágnás visszacsatolási javaslata. A magyar revíziós terveket mindig lebegtették, a magyar közvélemény nem fogadta volna el csak az etnikai visszacsatolást, azaz az etnikai határok alapján történő visszacsatolást. Felmerültek „korridoros” elképzelések is, Székelyföld korridoros kapcsolása. Szakértők több változatot dolgoztak ki a revízióra, a magyar kormány Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején, 1933-ban titokban átadott Mussolininak egy tervet, mely a gazdasági előnyökre helyezte a fő hangsúlyt – Székelyföld például nem volt lényeges –, viszont kulcsfontosságú volt a Zsil völgyének megszerzése. Az 1920 utáni erdélyi politikáról elhangzott: annak sajátossága, hogy nagyon jól tudták, mennyire fontos a politikai egység. Ebben az időszakban az erdélyi történelmi egyházaknak közel 700 iskolát kellett létrehozniuk, ugyanakkor Erdélyben 1920 végétől elkezdődött a közösségi önszerveződés német mintára, ezt a budapesti kormány támogatta, kiépítették a magyarság revíziós politikájának intézményrendszerét, az mindvégig a miniszterelnökség hatáskörébe tartozott, 1921–1944 között Pataky Tibor irányította, háttérintézményként pedig különböző szervezeteket hoztak létre. 1926 után például a Magyarországról Romániába küldött támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordították, pontosabban a magyar oktatási rendszer fenntartására, a négy történelmi magyar egyház kezelte a pénzt. A budapesti kormányzati célok között 1928-tól kezdődően szerepelt egy új kisebbségi elit kinevelése, a legtehetségesebb fiatalokat magyar kormányzati ösztöndíjjal Franciaországba küldték tanulni. Mindezt azért tették, mert a magyar kormányzat úgy tekintett erre a területre, mint amit ideiglenesen csatoltak el. L. Balogh Béni a második bécsi döntésről (1940. augusztus 30.) beszélt. Mint mondta, a történeti Magyarország megszüntetését jogosan érezték igazságtalannak, Trianon egy vesztett háború következménye. A két világháború között a magyar politikusok tudták, hogy Nagy-Magyarország nem állítható vissza, csak egy részleges, magyarlakta területeket érintő revíziónak lenne realitása. Bethlen István, Gömbös Gyula és Teleki Pál történelmi bűne, hogy nem próbálták reálisan befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy ne a mindent vissza elve harsogjon a korabeli sajtóból – mondta. A revíziós törekvésekhez Mussolini támogatása nem volt elég, ám Németországot csak 1940 nyarán sikerült a célnak megnyerni. Ugyanakkor utalt Barcza György 1938-ban Teleki Pállal folytatott beszélgetésére, amikor Teleki keserűen azt említette, a „magyar közvélemény meg van őrülve”, csak az hallható, mindent vissza, bármi áron. Ennek oka, hogy a korabeli magyar propaganda egész Erdély visszaszerzéséről harsogott, közben a román féllel erről a kérdésről nem tudtak megegyezni, felmerült például a lakosságcsere gondolata is, ám ezt az erdélyi magyarok, különösen a székelyföldiek nem fogadták volna el. A történész személyes véleménye szerint Teleki komolyan gondolta, végső elkeseredésében fegyverhez nyúl, és megtámadja Romániát, bár tudta, a román haderő felkészültebb a magyarnál. Teleki Pálnak volt ugyanis egy olyan elképzelése, hogy a revíziót vérrel kell megpecsételni, kemény áldozatot kell hozni annak érdekében, hogy a magyar közvélemény jobban becsülje meg. Végül Hitler megosztó szándékkal és taktikázva, saját érdekeit szem előtt tartva hozta meg a második bécsi döntést azzal a szándékkal, hogy Magyarországot és Romániát egyaránt lekötelezze. A szerződést román részről Mihail Manoilescu külügyminiszter írta alá, aki látva országa veszteségeit, annyira meglepődött Észak-Erdély elvesztésén, hogy fel kellett locsolni. A magyarok számára etnikailag viszonylag igazságos döntés született, de a román közvéleménynek nagy sokkot okozott, elindult a menekülthullám. Miközben az észak-erdélyi magyarok ujjongtak, a második bécsi döntés legnagyobb vesztesei a dél-erdélyi magyarok, számukra ez újabb Trianonnal ért fel. Mások mellett Márton Áron is Dél-Erdélyben maradt, és kilátástalannak érezte az ottani magyarság sorsát. A déliek számára a kölcsönösségi kisebbségpolitika jelentett némi esélyt, ám a lakosság fogyása megindult, például a Zsil-völgyi magyarok száma 70–80 százalékkal csökkent. Az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki a második világháborúból, megszabadultak az idegen elnyomástól. A két történész a csíkszeredai Pro Print Kiadónál megjelent köteteit is ismertette. Bárdi Nándor Otthon és haza, tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről című monográfiájáról, míg L. Balogh Béni Kiszolgáltatva, a dél-erdélyi magyar kisebbség 1940–1944 között című könyvéről beszélt. Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2014. február 14.A KELETI AKCIÓTÓL A BÉCSI DÖNTÉSIGRevízióról, kisebbségi társadalomépítésről és (nemcsak) transzszilván dilemmákról Erdély-politika a két világháború között, töréspontok, a II. bécsi döntés és Dél-Erdély: Bárdi Nándor és L. Balogh Béni új kisebbségtörténeti kötetei. Nemrég Erdélyben két fontos kisebbségtörténeti kötetet mutattak be több városban: Bárdi Nándor Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről, illetve L. Balogh Béni Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között című, a Pro Print Kiadónál megjelent munkáit. Az első kötet központi kérdése, hogy a romániai magyar nemzeti mozgalom működtetői mit gondolnak saját társadalmukról és hogyan szervezik közösségüket, és mindez miért és hogyan változott az elmúlt évszázadban. A második pedig az 1940. augusztus 30-án meghozott II. bécsi döntés által nehéz helyzetbe került dél-erdélyi magyarok életéről nyújt átfogó képet, az őket ért sérelmekről, túlélési gyakorlataikról. Bárdi könyve monográfia, amely három blokkban olyan tanulmányokat közöl, amelyben egyszerre ad értelmezési keretet és nyelvezetet, szemléletet a vizsgált kérdéshez. Az első nagy blokk (Töréspontok) többek közt azt elemzi, hogyan reagált az impériumváltásra egy város elitje, milyen volt az átmenet időszaka 1918-tól 20-ig. A másik töréspont, amikor 1923-1924-ben az Országos Magyar Párt integrálódik a román politikai életbe, és a román és magyar kormányfő Bernády Györgyöt szeretné vezetőnek – ám az erdélyi elitek ellenállása miatt ez végül nem valósul meg. „Itt jön be az erdélyi politika sajátos világa, tudatossága, hiszen tudják, ha megosztó politikus kerül a párt élére, elveszítik legfontosabb erejüket: az egységüket” - magyarázta Bárdi Nándor a kötetek sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A harmadik töréspontot egy megrendítő és szembesítő jellegű tanulmány járja körül, amely arról szól, a kisebbségi autonómia és a kisebbségvédelem egyes korábbi élharcosai 1940 után hogyan váltottak át egy antiszemita és kisebbségellenes retorikára. A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője könyvében feltárja azt is, a magyarságpolitika és a kisebbségpolitika milyen intézményeken keresztül dolgozza meg a társadalmat, az erdélyi magyar kisebbségi társadalom pedig milyen pártpolitikai és kisebbségpolitikai stratégiákat dolgoz ki, létrehozva a maga nyilvánosságát, társadalmi egyesületeit – a maga külön kisebbségi társadalmát. Az utolsó fejezet pedig az integráció problémáit tárgyalja: hogyan oldja meg az elit a saját társadalmának az integrálását, a Magyarországhoz és Bukaresthez való viszonyt és a nemzetközi kapcsolatokat. Bárdi módszerének, megközelítésének alapja, hogy a nemzetstratégiák valójában szocializációs keretek, amelyet a generációs csoportok valósítanak meg. Bárdi szerint öt nagy generációs csoport van a magyar kisebbségek életében, ezek dolgozzák ki a megoldásokat és válaszokat. A kötet összegzési kísérlet, amely kérdéseket és szempontokat vet föl, ám amelyet szerzője is egyfajta vitaindítóként tárt az olvasók elé. A budapesti kormányzatok Erdély-politikája a két világháború között című sepsiszentgyörgyi előadásában Bárdi vázolta annak történelmi kontextusát is, miért nem működhetett a politikai transzszilvanizmus. Az egyetlen párt, amellyel az Országos Magyar Párt össze tudott volna fogni, az Erdélyi Román Nemzeti Párt lett volna, amely azonban minden választáson a román parasztoknak ígért földet. Egy ilyen erdélyi földreform a magyarok érdekeit sértette, ezért nem jöhetett létre koalíció a két párt között. A romániai magyar kisebbség nem egy társadalomtörténeti folyamat révén jött létre: kényszerközösség, amely nyolcvan év alatt vált vállalt közösséggé, ahogy „szétfejlődött” a többi magyar közösségtől és Magyarországtól. A két világháború között a romániai magyarok még a magyar politikai közösség részének tekintették magukat, csak az azt követő nemzedékek, a kisebbségben született generáció kezdett másképp gondolkodni erről. Szociológiai értelemben ugyanakkor a magyarság Erdélyben nem volt kisebbség ebben az időszakban: a 49 városból harmincban magyar többség volt; a kereskedelem és pénzügyek 67%-át magyarok kontrollálták, a kisiparosok 70%-a, az ipari munkások több mint 60%-a volt magyar nemzetiségű, miközben az etnikai arány 35-40% körül volt Erdélyben – magyarázta a kisebbségtörténeti kötetek bemutatóján a szerző. Revízió: nem is Székelyföld volt a legfontosabb? Magyarországon már 1910 után Erdély egy Bukarest-Budapest-Bécs játszma tétje, és már akkor nem nemzetiségi és belügyi kérdés. A magyar külpolitika nem volt irredenta az első világháború után, nem akarták minden áron megváltoztatni a határokat, békés revízióban gondolkodtak, a trianoni békeszerződés módosításában. Magyarország és a szomszédos országok viszonyait ugyanakkor kétszáz éve a párhuzamos nemzetépítések határozzák meg, ezért a szomszédságpolitika mindig is fontos volt. A kérdés csak az volt, mi az elsődleges a szomszédos országokkal kapcsolatos politikákban: a magyar kisebbség helyzete vagy a gazdasági együttműködés? Magyarország a medence közepén sok fejtörést okozott szomszédainak, egyszerűbb lett volna a gazdasági együttműködés irányába elmozdulni, ám Magyarország számára mindvégig a kisebbségi kérdés rendezése volt az fontosabb – magyarázta a történész. A revíziós politika lényegét Jancsó Benedek a következőképpen fogalmazta meg a Magyar Szemle első számában 1927-ben: a magyarság elvesztette területi, de megőrizte kulturális integritását; a legfontosabb a társadalmi, gazdasági pozícióinak megőrzése egy újabb béketárgyalás esetére; fel kell készíteni mind a “kinti”, mint a magyarországi társadalmat arra, hogy egy új helyzetben újratárgyalhassák a határok kérdését. A nagy probléma abból adódott, hogy a revíziós politika fenntartása mellett hogyan lehet a kisebbségi eliteket úgy helyzetbe hozni, hogy az adott országban képesek legyenek az érdekeiket érvényesíteni. Azaz: hogyan lehet segíteni a párhuzamos társadalom építését, a magyar kisebbségi eliteket? Bethlen István miniszterelnök politikájának 1927-ig a célja az volt, hogy konszolidálja, gazdaságilag stabilizálja Magyarországot. 1927-ig a külpolitikai célok között nem szerepelt a revízió. Azonban Mussolininek kellett egy szövetséges Balkán-politikája érvényesítése érdekében, és Magyarország gyakorlatilag az olaszok révén lép ki a külpolitikai elszigeteltségből. Ekkor hangzik el az első kijelentés a revízióról, általános formában, miszerint “egyszer majd akarjuk” a békeszerződés felülvizsgálatát. Közbelépett viszont egy angol sajtómágnás, aki megjelentet egy tervet a magyar külpolitika tudta nélkül. Ruthermere nyomán alakult meg a Revíziós Liga, és 1928-tól bontakozik ki a revíziós politika általában. Magyarország eleinte nem talált szövetségest a németekben, akik a harmincas évek közepéig nem akarták kockáztatni a német kisebbségek viszonylag jó pozícióját Jugoszláviában, illetve Romániában. 1938-ig Magyarországon végig lebegtették, hogy határrevíziót vagy etnikai revíziót szeretnének, bár a húszas évektől a szakértők már tudták, hogy csak etnikai revízióra lesz lehetőség, a “mindent vissza” propagandától feltüzelt közvéleménnyel azonban ezt nem lehetett elfogadtatni. 1927-ig még bíztak abban, hogy az erdélyi románokban, illetve a szlovákokban, a ruszinokban a hungarus-tudatot bizonyos anyagi támogatásoknak és autonóm jogköröknek köszönhetően fenn lehet tartani, ám kiderült, ez nem működik. Az említett népcsoportok regionális pártjai beléptek az utódállamok kormányzataiba, és a Bethlen-kormánynak le kellett számolnia ezzel az illúzióval, vagyis a történelmi Magyarország visszaállításával. A magyar kormánynak azon túl, hogy lebegtette a revíziós terveket, volt egy titkos koncepciója is, amelyet Gömbös Gyula 1933-ban benyújtott Mussolininek. Ebből kiderül, hogy nem a Székelyföld visszaszerzése volt fontos, hanem elsősorban a kulcsfontosságú Zsil-völgye, a cél pedig Magyarország gazdasági és katonai potenciáljának kibővítése lett volna – ismertette Bárdi Nándor. A revizionista akciókat a magyar külpolitika irányította, de hozzájárultak különböző társadalmi egyesületek is, amelyeket kormányzati tényezők hoztak létre. A revíziós döntések szakmai előkészítője az Államtudományi Intézet. Bethlen környezetében volt egy szakértői csoport, amelyet döntően Jancsó Benedek határozott meg, a béke-előkészítéstől a menekültügyig és a támogatáspolitikáig ez a kör irányította a történéseket, háttérintézményeket is létrehoztak. Erdélyben a Népies Irodalmi Társaság foglalkozott a társadalomszervezési feladatokkal. Párhuzamos társadalom szervezése és támogatáspolitika A magyarságpolitikai stratégia egyik kérdése, mit tegyen az önállóan politizáló magyar kisebbségi elit. 1920 júniusáig például világos volt, hogy a hűségesküt az utódállamok kormányaira nem szabad letenni, hiszen a tisztviselői kar ezáltal elismerte volna a román hatalom fennhatóságát, és ezzel rontotta volna Magyarország pozícióit a béketárgyalásokon. Utána, mikor már letették volna, nem lehetett, emiatt a 350 ezer repatriáltból mintegy 220-250 ezer állami alkalmazott került hirtelen Magyarországra, ami komoly belpolitikai válságot okozott. Apáthy István egyetemi professzor letartóztatása után Grandpierre Emil kolozsvári bíró feladata volt irányítani a magyar tisztviselői kart, amelynek fizetését a magyar kormány előre két évre biztosította. Mivel a román állam államosította és elvette a magyar iskolákat, az egyházaknak óriási szervezőmunkával közel kétszáz iskolát kellett létrehozniuk. Ennek megszervezésében mások mellett Papp Antal, Grandpierre Emil, Pál Árpád vett részt, feladatuk a budapesti kormány informálása volt, illetve az Erdélybe érkező pénzek elosztása a felekezeteken és tisztviselőkön keresztül. Ebből a csoportból alakul meg gyakorlatilag az Országos Magyar Párt magja is. A párt 1928-tól kezd önálló politizálásba, ekkor indul el egy párhuzamos társadalomépítés, egy nemzeti összezárkózás. Akkor már nem abban gondolkodtak, hogy Erdély a román modernizáció motorja, vagy hogy az etnikai törésvonalakat a közös hagyományok révén "a transzszilván lélek" túllépheti, hanem abban, hogy a párhuzamos magyar társadalmat meg kell szervezni. A harmincas években az Országos Magyar Párt stratégiája az, hogy a nemzetiségi kérdést megpróbálja tematizálni, kirobbantani, gyakorlatilag egy olyan helyzetet teremteni, hogy a román állam valljon színt a nemzetiségi kérdésben. Ez persze nem történik meg, hanem inkább beindulnak az antirevizionista mozgalmak. A határon túli magyar közösségek közül a csehszlovákiai magyarok kapnak arányaikon felüli támogatást Magyarországtól, pedig ott iskolarendszert nem is kell fenntartani, hiszen az csehszlovák állam magyar iskolákat működtet: ott a szlovák autonomista mozgalmakra ment el a pénz. Erdélyben viszont a magyarországi támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordítják, a magyar oktatási intézményrendszer fenntartására. Ennek koordinálását a Felekezetközi Tanács végezte, amely 1918 novemberétől 1948-ig működött, és amelynek keretében a négy nagy magyar egyház a beérkező pénzeket a tanárok arányában osztotta szét. Nem a lélekszám volt a fontos, hanem hogy hány tanárt foglalkoztat egy bizonyos iskola. Azt is koordinálták, melyik településen milyen iskola legyen. A másik kulcsfontosságú bizottság 1928-ban jött létre: a Tanulmányi Bizottság. Jancsó Benedekék a szász nemzeti mozgalom példájára akarták az Országos Magyar Pártot és a romániai magyarságot megszervezni, ehhez szükség volt egy új kisebbségi elit kinevelésére. Mivel magyarországi diplomákat Romániában nem fogadtak el, Kolozsváron kellett elvégezni az elitképzést; a Tanulmányi Bizottság lényege az volt, hogy az egyházi kollégiumokban egyetemi kurzusokat hirdettek meg, a résztvevő diákok 70 százaléka ösztöndíjakat kap a párttól, egyházaktól stb. A legtehetségesebbeket külföldre küldték, Franciaországba. Bárdi számításai szerint a felekezeti iskolák költségvetésének 15-20 százaléka érkezett Magyarországról, a politikai pénzeknél elsősorban a pártaktivisták fizetésére ment el a pénz. Egy tanári fizetés 2500 lej volt, az aktivisták 1000 lejt kaptak, ami inkább fizetés-kiegészítés lehetett csupán. Bárdi könyvében több mint hétszáz ügyiratot dolgozott föl, amelyekben különböző személyek támogatást, segítséget, ügyintézést kérnek Magyarországról, ezek jelentős része magyarországi áttelepülési vagy elhelyezkedési kérelem, illetve segély igénylése. A magyar kormány úgy tekintette Erdélyt, mint amit csak ideiglenesen csatoltak el, és egy akció keretében - „Keleti akció” - szervezte meg a támogatását. Történelmi bűn volt a revízió dilemmáinak elhallgatása? „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk” - mondta Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök Csőgör Lajosnak, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektorának 1945−1946 fordulóján. L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa által szerkesztett kötetből többek között kiderül, miért mondta ezt a püspök, illetve hogy tágabb kontextusban melyek voltak a II. bécsi döntés következményei a dél-erdélyi magyarság számára. Bibó István a II. bécsi döntésről úgy gondolta, kétségtelenül jobb volt, mint a történelmi magyar érdek érvényesítése és a trianoni román határ, ám nem hozott megbékélést – idézte fel Balogh a sepsiszentgyörgyi előadásban. Trianon mindenképp – mint oly sok 20. századi eseménynek – a II. bécsi döntésnek is a legfontosabb előzménye. Trianonnal Magyarország középhatalomból a térség leggyengébb államává vált, jogosan érezték igazságtalannak a békeszerződést – vázolta a történész. Trianon elsősorban egy vesztett háború következménye volt, bár más okok is hozzájárultak, mint például a dualizmus korabeli magyar kisebbségpolitika szűkkeblűsége, a korabeli magyar elit, az arisztokrácia szűklátókörűsége. Ugyanakkor az igazságtalanság abból is adódott, hogy a nagyhatalmak pont hogy a gyakran hivatkozott etnikai elvet nem tartották be, és tömbmagyar térségek is átkerültek az utódállamokhoz. Érthető volt tehát a magyar közvélemény felháborodása, de a korabeli politikusok tudatában voltak annak, hogy a teljes területi visszaállítás lehetetlen. A térség leggyengébb államaként Magyarországnak a nagyhatalmak támogatására lett volna szüksége, ám ennek a harmincas évekig nem volt realitása – magyarázta Balogh. Részleges revízióban, a határmenti területek visszacsatolásában – Felvidékről a Csallóköz, Romániából a Partium – lehetőségében gondolkodtak. A történész szerint a magyar döntéshozóknak – Bethlennek, Gömbös Gyulának, Teleki Pálnak – a történelmi bűne az volt, hogy nem próbálták meg befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy gondolkozzanak reálisan, és ne a “mindent vissza” alapelve harsogjon a sajtóban. Elmulasztották a reálisabb célkitűzések tematizálását. A magyar-olasz barátsági szerződés 1927-ben valóban áttörést hozott a magyar revíziós politikában, ám Mussolini támogatása nem volt elég, mivel a harmincas évektől Európa domináns vezető nagyhatalmává Németország vált, amely Hitler 1933-as hatalomra kerülése után expanzív külpolitikát folytatott, s a térség államainak leigázása volt a legfőbb célja. Németország a harmincas évekig nem támogatta a magyar revíziós törekvéseket, többek közt azért, mert Romániát stratégiailag és gazdaságilag is sokkal fontosabb partnernek tekintette, mint Magyarországot. A magyar külpolitika legnagyobb dilemmája a harmincas évek második felétől, hogy Németországot valahogyan meg kell nyerniük a revízió támogatásához, tudták ugyanakkor, hogy ez az ország függetlenségének a feladását jelenti. Ha viszont szembeszegülnek Németországgal, nincs reális esélyük a revízióra. Teleki ezt látta, de nem beszélt erről, a közvélemény nem értesült a veszélyekről és kétségekről. Egy diplomata visszaemlékezése szerint 1938-ban a miniszterelnök négyszemközti beszélgetésben rettentő veszélynek nevezte a revíziót, és azt mondta, a németek arra játszanak, a “mindent vissza” propaganda elvette az emberek józan eszét, a katonák a németek mellett akarnak verekedni. Kárpátalja visszatérésével, 1939-től vált a magyar külpolitika legfőbb céljává Erdély egy részének visszaszerzése, és ekkor következik be 1940 nyarán a nagy fordulat a német külpolitikában: Németország támogatni kezdte a magyar törekvéseket, majd augusztusban Hitler meghozta a II. bécsi döntést, amellyel Magyarországnak kedvezett, hiszen Erdély “kisebb és szegényebb” részét visszaadta. Blöffölt-e Hitlernek Teleki? A német pálfordulásban szerepet játszott, hogy a Szovjetunió ultimátumot nyújtott be Romániának, hogy adja vissza Besszarábiát. Miután a román propaganda azelőtt azt hirdette, hogy egy rögöt sem adnak vissza “az ősi román földből”, Károly király pedig kijelentette, a román hadsereg fel van készülve a védelemre, valóban szégyenteljes volt a kivonulás. Hatalmas presztízsveszteség volt, és valószínűleg ez volt az egyik ok, amiért Németország fokozatosan megváltoztatta véleményét. Addig ugyanis Románia igyekezett elhitetni, hogy ő jelenti a legerősebb bástyát Európában a bolsevikok ellen. Korabeli román diplomáciai jelentések is arról számolnak be, hogy Erdély egy részének visszaadásához az vezetett, hogy a németek csalódtak a román haderőben. A németek akkor abban kezdtek gondolkodni, Magyarország lehetne inkább a bolsevik veszély elleni bástya – magyarázta Balogh. Magyarország is úgy érezte, a besszarábiai kivonulás után felléphet Romániával szemben, nyíltan hangot is adott ennek, és tárgyalásra szólította fel Romániát. 1940 nyarán zsarolásnak vetette alá a német kormányt, miszerint ha nem próbálja enyhíteni a román álláspontot, akkor fegyveresen szerez érvényt követelésének. Németországnak ez nem hiányzott volna, mert már titkokban tervezte a Szovjetunió lerohanását, és a Balkánon békét akart. Hitler jobbnak látta tehát, ha mediátorként lép fel, és próbálta rávenni a románokat, tegyenek engedményeket, és olyanokat mondott, hogy valóban jogtalanul bitorolják Erdély egy részét. A románok meglepődtek a dolgok alakulásán, kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni. A magyarok nem kérték vissza egész Erdélyt, Teleki tudta, hogy ez lehetetlen, de az új határokról akart tárgyalni – erre azonban a románok nem voltak hajlandóak, azt javasolták, alakítsanak ki egységes homogén nemzetállamokat, lakosságcserével. Ez nem volt korrekt ajánlat, lévén hogy több mint másfél millió magyar élt Erdélyben, míg Magyarországon alig néhány tízezer román. A románok titkos terve az volt, ha Magyarország belemegy a lakosságcserébe, bizonyos kisebb partiumi területeket átadtak volna. A magyar kormány viszont hallani sem akart lakosságcseréről, különösen hogy az erdélyi közvélemény, elsősorban a székelység, bizonyosan ellenezte volna ezt. Így a román-magyar tárgyalások sikertelenül végződtek, ekkor a magyar kormány ismét zsarolás eszközéhez folyamodott: Berlinben Hitlernek azt mondták, nem marad más hátra, mint a háború. Komolyan gondolta-e a magyar kormány, vagy csak blöff volt – ebben a történészek sincsenek egységes állásponton, L. Balogh Béni szerint viszont szinte bizonyos, hogy Teleki elszánt volt a háborúra, bár tudta, hogy a román haderő felkészültebb, de végső elkeseredésében nem látott más kiutat. Mindenki a revízió lázában égett, és tudta, ha nem születik pozitív döntés, óriási lesz az elkeseredés. Apor Vilmos szentszéki követnek írt leveléből is kiderül, hogy a háborús utat választotta volna, ugyanakkor meggyőződése volt, a revíziót “vérrel kell megpecsételni”, mert ha “érett almaként” hull Erdély az ölükbe, a magyar közvélemény nem fogja kellőképpen megbecsülni, és igenis áldozatot kell hozni érte. Több jel is mutat tehát arra, hogy Teleki elszánta magát a hadviselésre – vélte Balogh. Hitler 1940 augusztusában úgy döntött, komolyan veszi Teleki fenyegetőzését, nem nézi blöffnek, főleg hogy attól tartott, egy magyar támadással párhuzamosan a szovjetek is megtámadják Romániát, és elfoglalhatják a kőolajmezőket, amire neki nagy szüksége volt. A német katonai hírszerzés észlelte is a szovjet csapatmozgásokat a román-szovjet határon, komolyan tartottak ettől az eshetőségtől. Hitler így – bár korábban megfogadta, magyar kérdésekben nem lesz többé döntőbíró, mivel szerinte az I. bécsi döntés után a magyarok “hálátlanok voltak” - ismét vállalta a szerepet, hogy megmentse a békét, és lekötelezze mindkét országot. A legbennfentesebb román politikusokat is meglepte Hitler döntése. Amikor a németek és az olaszok a román külügyminiszter kezébe nyomták az új határokat ábrázoló térképet, Mihail Manoilescu összeesett a sokktól. Ez mutatja, a román politikai elit mennyire bedőlt saját propagandájának, és maguk is elhitték, hogy “az ősi román földet” már senki nem veheti el tőlük. Végig abban reménykedtek, hogy az ő elképzeléseiket veszi Hitler figyelembe, a homogén nemzetállamok kialakítását a lakosságcserék révén, s ez egyébként valóban közelebb állt Hitler gondolkodásmódjához, hiszen a “népi németek” átköltöztetését is támogatta. A román közvélemény sem volt felkészítve, hatalmas sokkot okozott, hogy le kellett mondani Erdély egy részéről. Elképesztő menekülthullám indult el, a románok dél felé indultak. A dél-erdélyi magyaroknak pedig második Trianonnal ért fel Hitler döntése. Balogh könyvében idézi a korabeli reakciókat ezekre a történésekre: Kacsó Sándor brassói író, ügyvéd Lélekvesztő című regényében hánykolódó csónakhoz hasonlította a dél-erdélyi magyarokat, Méliusz József körutazást tett és hitelesen számolt be a dél-erdélyiek lelkiállapotáról, elkeseredettségükről, kiszolgáltatottságukról. Márton Áron püspök, aki Gyulafehérváron maradt, csalódott volt amiatt, hogy a megerősödött magyar állam nem védi hathatósabban a Romániában maradt magyarokat. Kilátástalannak érezte a helyzetet: amennyiben Dél-Erdély nem tér vissza, az ottani magyarság menthetetlen: vagy átmennek Magyarországra, vagy asszimilálódik. A könyvből kiderül az is, mi volt Mihály király és Antonescu célja: egy etnikailag homogén nemzetállam kialakítása, minden idegen elűzése, köztük a magyaroké. Ami “megmentette” a dél-erdélyi magyarságot, az a sokat kárhoztatott kölcsönös kisebbségpolitika, ami többnyire azt jelentette, ha Észak-Erdélyben egyes románok ellen visszaélések történtek, Dél-Erdélyben erre válaszul a magyarokon torolták ezt meg, és fordítva. Ez azonban visszatartó erővel is hatott a két kormányra, főleg a románra, hiszen Észak-Erdélyben több mint egymillió román maradt, míg Dél-Erdélyben kevesebb mint félmillió magyar – vázolta a helyzetet Balogh. Számuk aztán rohamosan csökkent: négy év alatt több mint 200 ezren menekültek át, a magyar lakosság 40 százaléka, és ez mindmáig érezteti hatását az erdélyi etnikai viszonyokon. Például Torda lakosságának közel fele a harmincas években magyar volt, míg 1941-ben lecsökkent húsz százaléka. A Zsil-völgye magyar lakossága 70-80 százalékkal csökkent, Nagyszebené megfeleződött. A következményeket a mai napig nem heverte ki Erdély, hiszen már 1941-re a dél-erdélyi városok nagy részében román többség alakult ki. Az érem másik oldala, hogy az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki 1945-ben a háború forgatagából, még akkor is, ha igen nagy társadalmi feszültségek voltak a négy év alatt a gúnyosan “anyásoknak” vagy “ejtőernyősöknek” nevezett, Magyarországról beözönlött magyar tisztviselőréteg miatt. A köteteket a kiadótól vagy néhány könyvesboltban is meg lehet vásárolni. Transindex.ro 2015. június 4.Trianon: a nemzeti összetartozás napjaKereken 95 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én írták alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békediktátumot, mely területe kétharmadával megcsonkította a történelmi Magyarországot. Az 1918. november 3-án Padovában – még a Monarchia részeként –, majd november 13-án Belgrádban fegyverszünetet kérő Magyarország elvesztette az első világháborút, így aztán szembe kellett néznie a soknemzetiségű Monarchia korábbi kisebbségeinek követeléseivel. Ezek a tervek Magyarország területének felosztását helyezték kilátásba. Érdemes lett volna ellenállni? A tervezett békekonferencia jóindulata érdekében az 1918. október 31-i őszirózsás forradalom után népköztársaságot létrehozó Károlyi Mihály és kormánya nem állta útját a Felvidéket, Erdélyt és Délvidéket megszálló szerb, csehszlovák és román hadseregeknek, ez pedig súlyos hibának bizonyult. Mint utóbb kiderült, ezek a csapatok nem a békeszerződés aláírásáig – tehát pusztán rendfenntartási céllal – szállták meg az ország nagy részét, hanem már a később elcsatolt területeket vették birtokba. Magyarországnak 1918 őszén talán még elegendő ereje lett volna a megszállók megállítására, de miután 1919 februárjára az ország területe a maihoz hasonló méretűre zsugorodott, erre már esély sem maradt. A trianoni határokat elsősorban az erő alapján szabták meg, és a pacifista politikát választó, hadseregét leszerelő Károlyi-kormányzat éppen ezzel rendelkezett legkevésbé. Ki adja nevét A magyar és a francia kormány közötti folytonos jegyzékváltások egyike, amelyet Alexandre Millerand, Franciaország miniszterelnöke küldött Budapestre 1920. május 22-én, június 4-ét jelölte meg a békeszerződés aláírási idejének, helyéül pedig Versailles-t. Az úgynevezett „Párizs környéki békék” közül csak a német és a magyar delegációkat invitálták Versailles-ba, a többi vesztes állam más elővárosba kapott meghívást. A Simonyi-Semadam Sándor vezette kormány komoly dilemma elé került: kit küldjön Franciaországba, ki legyen az a politikus aki nevét adja a rendkívül szigorú és igazságtalan békeokmány aláírásához? Gróf Apponyi Albert vállalta volna, ő már úgyis bebizonyította hazafiságát, mikor 1920 januárjában Párizsban megtartotta Magyarország híres, három nyelven elmondott védőbeszédét a béketeremtőknek. Ám Teleki Pál külügyminiszter (későbbi miniszterelnök) két olyan „önként jelentkezőt" keresett, akik egyébként is vissza akartak vonulni a politikától, így Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszterre és Drasche-Lázár Alfréd megbízott miniszterre esett a választás. (Benárd később mégis visszatért a politikába: Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt jutott képviselői mandátumhoz). Maga Teleki Pál szóba sem jöhetett erdélyi származása miatt. A delegáció május 31-én indult útnak Budapestről és június 3-án érkezett meg a párizsi keleti pályaudvarra, a Gare de l'Est-re. A delegáció tagja volt még Praznovszky Iván, gróf Csáky István (későbbi külügyminiszter), Wettstein János és Bobrik Arnó diplomaták, valamint a sajtó képviseletében Ottlik György és Barabás Albert. A küldötteket a Hőtel des Réservoirs-ban szállásolták el. A megbízóleveleiket nyomban kicserélték, majd a békeszerződés egyik példányára már ekkor, június 3-án rákerültek a pecsétek, így a szignózásnak csak a második fele maradt másnapra. Az Egyesült Államok nem írta alá Június 4-ének délutánjára a francia kormány már feldíszíttette az aláírás helyéül szolgáló Grand Trianon egyik termét, az 52 méter hosszú és 7 méter széles Galérie des Cotelle-t, melynek falait rózsákkal díszített kárpitok és a terem névadójának (Jean Cotelle) festményei díszítették. Délután negyed ötkor, a magyar küldöttséget bevezették a terembe, ahol már elhelyezkedtek az antant és a társult hatalmak képviselői. A meghívottak között volt még Ferdinand Foch marsall, Franchet d'Esperey tábornok és I. Sándor görög király. Az asztalfőn Alexandre Millerand ült. Ekkor rövid beszéde végén felszólította a magyar küldötteket a dokumentum aláírásra. A konferencián Magyarországnak nem volt lehetősége érveket hozni a csehszlovák, román és délszláv területi követelések, a hamisított etnikai adatok és kérdőívek ellenében, az antantnak lényegében semmi másra nem volt szüksége, mint két megbízottra, akik aláírják majd a kész szerződést. Először Benárd Ágoston, majd Drasche-Lázár Alfréd járult a középső asztalhoz; utóbbi tüntetően állva látta el kézjegyével a békeszerződést. A magyar után az öt főhatalom képviselője írta alá a békediktátumot, majd következett a többi ország a francia ábécé sorrendjében. Az I. világháború végén a Monarchiával hadban álló 17 ország kötött itt békét Magyarországgal, az Egyesült Államokat kivéve: Woodrow Wilson elnök nem volt hajlandó nevét adni ilyen békéhez, így nem sokkal később különbékét kötött Magyarországgal. A negyedórás aktust Millerand rövid beszéde zárta, majd elsőnek a magyar delegáció távozott. A palota körüli díszőrség fegyverrel tisztelgett a magyaroknak, míg a cseh, román és délszláv politikusok egymásnak gratuláltak. A magyar delegáció nagy része már aznap hazaindult. A trianoni békéről tehát mindezek alapján elmondható, hogy erőszakos diktátum volt, melyet egyoldalúan kényszerítettek Magyarországra, és amely végül megtagadta mindazon elveket, melyek nevében megszületett. Az ég is gyászolt… Míg 1920. június 4-e Párizsban verőfényes volt az ég, addig Budapesten borongós, esős volt az időjárás. Mondták is sokan: az ég is a magyarokkal gyászol. Az aláírás napjára a közép- és alsófokú iskolákban, illetve a hivatalok többségében gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbocra eresztették. A boltok zárva voltak, csak az élelmiszert árulók nyitottak ki. Az aláírás pontos dátumát még nem tudták, így a „gyászszertartásra" már reggel gyülekeztek az emberek. Több tízezres, feketébe ötözött tömeg gyűlt össze a Hősök terén, többségük a határon túlról menekültekből állt – ennek megfelelően gyülekeztek az „Északmagyarország”, „Délmagyarország és „Keletmagyarország” feliratú táblák alatt. A menet reggel tíz óra előtt indult meg az Andrássy úton és a környező utcákon át a Bazilikához, a Himnuszt, a Szózatot, olykor egy-egy Kossuth-nótát énekelve, jelszavakat skandálva: „Le az antanttal”, „Igazságot Magyarországnak”. A vagonlakók külön tábla alatt gyülekeztek – utóbbiak amolyan jelképes áldozatai a trianoni békediktátumnak: ők az elcsatolt területeken éltek, de nem esküdtek fel az új hatalomra, hanem egzisztenciájuk kockáztatásával is vállalták, hogy áttelepülnek a trianoni Magyarországra. 10 órakor megkondult Budapest összes harangja, megszólaltak a gyárszirénák, megálltak a villamosok és a kocsik. Az egész országban a dolgozó munkások, hivatalnokok letették a munkaeszközt és néma csendben álltak. A bíróságok a tárgyalásokat felfüggesztették, a fővárosi közgyűlés egy órás szünetet hirdetett, a vonatok megálltak. Válás – ezer év után A parlamentben Rakovszky István házelnök rövid beszédet mondott: „A kényszer hatása alatt ezt az úgynevezett békeszerződést aláírjuk. De a lehetetlen dolgokra senki sem kényszeríthető. (...) Bízzunk e gyásznapon az isteni Gondviselésben, bízzunk nemzetünk szívósságában, amely egy évezreden át Európa védpajzsa volt” – mondotta. A házelnök üzent a határon túl maradt majdnem három és félmillió magyarnak is: „A tőlünk elszakított országrészeknek pedig azt üzenjük: ezer évi együttlét után válnunk kell, de nem örökre! E pillanattól kezdve minden gondolatunk, éjjel-nappal minden szívdobbanásunk arra fog irányulni, hogy régi dicsőségben, régi nagyságban egyesülhessünk velük”. A magyar történelem talán legrövidebb parlamenti ülését – tíz perccel megnyitása után – egyhangú egyetértéssel berekesztették. Az egyesületek és szövetségek szerte az országban bátorító felhívásokat tettek közzé. A „megszállott vármegyék követei”, azaz az elcsatolt területekről elüldözött vagy elmenekült alispánok és megyegyűlési tagok a pesti városházán tartottak gyűlést. Itt kiáltványt intéztek a világ közvéleményéhez, melyben tiltakoztak az igazságtalan béke ellen. A trianoni békeszerződés országhatárokra vonatkozó előírásai sohasem valósultak meg teljes egészében. Az államnak a békeszerződésben érintett kétharmadát 1919. nyarára már szinte teljesen elfoglalták szomszédaink és az annexiót a győztes nagyhatalmak is elismerték, ilyen szempontból a békeszerződés csak formalitás volt. Másrészt a trianoni béke nem pillanatnyi állapotot tükrözött: Baranya és vidéke délszláv, míg Nyugat-Magyarország magyar uralom alatt állt, így mindkét területre vonatkozóan változtatásra vártak a nagyhatalmak. 1921-re a magyar és a többi érintett állam is törvénybe iktatta a szerződést, majd megkezdte munkáját a négy határmegállapító bizottság, hogy ingatlanról ingatlanra kijelölje a határokat. A bizottságnak (is) köszönhetően két településnél módosult a trianoni határ: Somoskő és Somoskőújfalu Magyarországhoz került. Az osztrák-magyar határszakaszon sem a trianoni határok állnak manapság: 1921-ben tizenkilenc településnek (köztük Sopronnak) sikerült kivívnia, hogy maguk dönthessenek hovatartozásukról, mely során öt település Ausztriához, míg tizennégy a Magyar Királysághoz került. A mai határok már az 1947-es békeszerződésből fakadnak, amely (három falu eltéréssel) nem a trianoni, hanem éppen a fentiek miatt az 1938. január 1-i határokat állította vissza. A magyar Országgyűlés 2010. május 31-én nyilvánította június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává. - múlt-kor/B.T. maszol.ro 2016. szeptember 25.A kényszerpályák sokszor erősebbek az embereknélBencsik Gábor történész, főszerkesztő Múltból a jövőbe címmel tartott előadást Nagyváradon a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében a hét kiadást megért, általa írt Horthy-monográfia kapcsán, de szó esett a migráció kérdéséről is. Nagy József Barna, a Magyar Polgári Egyesület elnöke köszöntötte a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban egybegyűlteket. Megjegyezte: öröm számára, hogy „megpróbálják lerángatni az egykori kormányzóról azokat a baloldali és kommunista jelzőket, melyek nem állják meg a helyüket”. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a történelem véget ért, a dolgok nagyjából elrendeződtek, bocsátotta előre Bencsik Gábor, azonban így gondolták ezt Mária Terézia idejében is, s lám, a mi jelenünk is újabb kihívások elé állít bennünket. Horthy Miklós fiatalsága szintén egy olyan korra esett, amikor az emberek úgy érezték, hogy a történelem rendeződött, az osztrák–magyar monarchia stabilnak tűnt. Tengerésztiszt Gazdálkodó középnemes családban született, a családfő nagyon „földönjáró szemléletű” ember lehetett, aki azt a lányt vette el, akinek a hozományba kapott földje az övével szomszédos volt. Szigorú ember volt, akiről Horthy utóbb azt írta: sokszor félelmet keltett bennük. Apja tíz éves korában elküldte tanulni Debrecenbe, majd Sopronba, Horthy „ígéretes tengerésztisztként” csatlakozott a flottához, s feladata az lett, hogy meghajóztassa a zászlót, azaz körbehajózza a világot a kitűzött zászlóval, s fogadásokon vegyen részt. Talán soha nem tér vissza az az embertípus, amelyhez tartozott – a „mindenhez értő sportember” – aki kitűnően teniszezik, lovagol, vitorlázik, zongorázik és öt nyelven beszél, a „snájdig tengerésztiszt”, a társadalmi élet központja és csúcsteljesítménye – fogalmazott a történész. De a sors úgy hozta, hogy mégsem mAradt „a végtelen béke reprezentánsa”. Tisza István javaslatára Ferenc József hadsegédje lett, s úgy tűnik, apaképre talált benne, világhoz való viszonyulása sokban hasonlított Ferenc Józseféhez. Magas rangban Horthy nem volt antiszemita, mondta a történész, úriember volt, akitől a szélsőséges politikai indulatok idegenek voltak, mint ahogy egy úriembertől az is idegen, hogy faji alapon ítéljen meg bárkit is. Horthy magas rangban került vissza a flottához, jó hadvezetői képességei megnyerték őt az osztrák–magyar monarchia számára, a legmagasabb rangú magyar katonatiszt lett. Az első világháború elvesztése után visszatért Kenderesre, úgy tűnt, véget ért pályafutása, azonban másképp alakult, a szegedi ellenkormány kérésére hadügyminiszter lett, majd átvette a parancsnokságot. A történész a későbbiekben kitért arra, hogy az olasz fasizmus sokban különbözött a nácizmustól, nem volt problémája a zsidósággal, a társadalom függőleges szerveződésért támogatta, s egy erősen irányított társadalmat hozott létre. A nácizmusnak pedig – mondta Bencsik Gábor – két olyan fő gyökere van, melyet nagyon tisztelünk – az egyik Marx munkássága, a másik pedig a darwinizmus. E kettőből alakult ki a szociáldarwinizmus, mely szerint az emberi csoportok, nemzetek vagy eszmék közötti versengésen alapul a társadalom fejlődése. Kényszerpályák Horthytól ez az eszme idegen volt, „de Európa ebben zizegett, új eszmék születtek, s hatással voltak rá ezek az eszmék” – hangzott el. A történelemben sokszor a kényszerpályák erősebbek az embereknél – mondta Bencsik Gábor –, és ehhez köthető az, hogy Horthy nem tudott idejében kilépni a háborúból. A katonatisztek és tábornokok mind „Gömbös-fiókák” voltak, azaz Gömbös Gyula által kinevezett fiatal, németbarát tisztek, így az akkor 78 éves Horthy egyedül mAradt. 1956-ban remélte, hogy visszatérhet Magyarországra, azonban a forradalom leverése után feladta. Portugál emigrációban halt meg, egy évre rá. „Persze, hogy szobrot érdemelne. El fog majd jönni az idő, amikor átértékelik tevékenységét, de az az idő még nincs itt” – jelentette ki Bencsik Gábor, aki a későbbiekben kérdésekre válaszolt, majd dedikálta a Horthy-kötetet. Erkölcstelenség Az előadás második részében a Magyar Krónika című folyóiratról szólt Bencsik Gábor, melynek főszerkesztője, majd a menekült kérdést taglalta. Nyugat-Európa vezetői katasztrofálisan rossz választ adtak erre, kollektív öngyilkosságba sodorva Európát – hangzott el. „A felelőtlen jóság erkölcstelenség, kinyitni a kaput, mindenkit beengedni erkölcstelenség” – mondta Bencsik Gábor, kihangsúlyozva a közelgő magyarországi népszavazás jelentőségét, mely egyben történelmi lehetőség, hiszen „Mohács óta először az ország dönthet sorsáról”. Neumann Andrea erdon.ro 2017. április 19.JOBBIK: KÉT SZÉK KÖZT A PAD ALÁSokak számára bizonyára naiv idealistának fogok tűnni, de most, a Fidesz és a Jobbik közötti totális háború idején is úgy vélem, hogy a magyar jövőért felelősséget érző embereknek nem egymás ellen kellene acsarkodniuk, hanem a közös ellenségre. Mert nincs mit szépíteni, itt már rég nem politikai ellenfelek állnak egymással csatában, hanem a világtörténelem talán leggonoszabb, de mindenképpen legalattomosabb, legképmutatóbb és legtöbb kárt okozó hatalmi konglomerátumának, az Orbán Viktor beszédeiben is egyre pontosabban körülírt globális háttérhatalomnak a helyi képviselői a magyar társadalom érdekeit, céljait, jövőjét szem előtt tartó erőkkel. Ez a helyzet a migránsválsággal csak fokozódott. A nemzeti kultúrák felszámolásának veszélye eddig távolinak tűnhetett, a harc többé-kevésbé rejtett eszközökkel folyt. Európa muszlim megszállása, erkölcsi, jogi, kulturális politikai arculatának átrajzolása, egy idegen, agresszív, intoleráns, hódító szándékú kultúra tudatos pozícióba hozása nyílt, leplezetlen támadás minden ellen, amit Európa létrehozott az elmúlt évezredekben. Ezt nem látni politikai vakság. A Jobbik éppen ezen a fronton követte el a legnagyobb hibát. Egy magát nemzetinek nevező pártnak kutya kötelessége lett volna minden erővel a népszavazási kampányra összpontosítani, s mindent megtenni azért, hogy minél több magyar állampolgár menjen el szavazni és szavazzon nemmel. Félre kellett volna tenni két hónapra a politikai ellentéteket, és arra összpontosítani, hogy Magyarország minél egyértelműbb üzenetet küldjön a világnak ebben a kérdésben, amelyben – minden túlzás és pátosz nélkül – a lét a tét. Ezt kellett volna tenni akkor is, ha megannyi támadást kapott a másik oldalról, akkor is, ha ezzel a kormánynak kedvez és saját pártérdeke sérül. A Jobbik nem ezt tette, s hogy miért, az elég evidens. Mert a párt számára a kormányra kerülés ábrándja fontosabbá vált, mint a nemzetszolgálat. Jobbikosok rendszeresen azzal érvelnek e megállapítás ellen, hogy sok kérdésben a Fidesznek is fontosabb a hatalom, mint a nemzetszolgálat. Bele lehetne menni a vitába, hogy ez így van-e vagy sem, érvek vannak mindkét oldalon, de felesleges. A Jobbik volt az, amely „Csak a nemzet!” jelszóval kampányolt, a Jobbik volt az a politikai erő, mely elhitette híveivel, hogy számára a nemzeti érdek a pártérdeknél is előrébb való, Vona Gábor ki is fejtette az EMI-táborban, hogy az lenne legjobb, ha a Jobbikra nem lenne szükség, hogy a párt csak egy eszköz a nemzetszolgálatra. Ilyen múlttal nem lehet szembemenni a nemzeti létérdekekkel. A Jobbik nemhogy nem kampányolt, és nemhogy moratóriumot nem hirdetett két hónapra a kormány támadásában a közös magyar és európai érdekek jegyében, hanem valójában demobilizált. Azt üzenni a kormány és Orbán Viktor ellen okkal vagy ok nélkül, de módszeresen hergelt választói bázisnak, hogy Orbánnak le kell mondania, ha nem lesz érvényes a népszavazás, egyenértékű azzal, hogy otthon maradásra szólítom azokat, akiknek a miniszterelnök megbuktatása a legfőbb céljuk. De mindez nem volt elég. Mert a népszavazás után a Jobbik nem arra élezte ki a retorikáját, hogy mekkora siker, hogy az érvényesen szavazó magyar állampolgárok 98 százaléka – tömegében is szinte példátlan nagyságú, egyöntetű politikai akaratot artikuláló társadalmi erő – nemet mondott Európa és benne Magyarország módszeres tönkretételére, hanem nekitámadt a kormányfőnek, olyan stílusban, hogy az addigi Jobbik-szimpatizánsok nem kis részében is ellenérzést keltett, Budapesttől a Székelyföldig. De még ez is beleférhetett volna a politikai adok-kapokba, bár kétségkívül nehezen. Még az is megbocsátható lehetett volna, hogy az egyébként eredetileg általa javasolt alkotmánymódosítás támogatásának megkérje az árát, elvégre ilyen a politika. De hogy végül elbuktassa, az már nem. S mindezek után azon örvendezni, hogy Orbán Viktor meggyengülve megy Brüsszelbe, olyan, a magyar érdekeknek fittyet hányó cinizmus, amelyhez hasonlót eddig csak a magukat baloldalinak nevező nemzetellenes pártoktól tapasztalhattunk. S hiába próbál a Jobbik azzal védekezni, hogy a Fidesz nem szavazta meg a saját, egyetlen mondattal kiegészített javaslatát, s hogy ezek szerint a Fidesznek is fontosabb a Jobbik revolverezése, mint az alkotmánymódosítás. A Fidesz ezt egyrészt megteheti, mert az ő kezében van a kormányrúd, és egyelőre mind jogi, mind fizikai szinten hatékonyan védi Magyarország határait, másrészt a Fidesznek más a története, a választói bázisa pedig sokkal könnyebben elnézi ezt a taktikázást, mint a Jobbiké. A történelmi helyzet, amikor a világ Magyarországra és az alkotmánymódosításra figyelt, elmúlt, a Jobbik pedig ismételten könnyűnek találtatott. A pártnak sikerült úgy elveszítenie a nemzetpolitikai hitelességét, hogy mindeközben szavazói szinten minden valószínűség szerint sokkal többet vesztett, mint amennyit nyert – már ha nyert egyáltalán. A CEU-ügy csak hab a tortán. Jelentősége sokkal kisebb, mint a szimbolikus ereje. Nem kevesen voltak, akik még az alkotmánymódosítás ügyében tanúsított magatartást is elnézték, de ettől már besokalltak. Ami érthető. Soros György figurája nem véletlenül nőtt diabolikussá az utóbbi időben minden józan gondolkodású, tájékozott ember előtt. Amíg csak a háttérből húzogatta a szálakat, működtette a maga balliberális agymosodáját, ha ellenségként is jelent meg a nemzeti gondolkodású emberek horizontján, de vélhetően nem első számú ellenségként. Amióta viszont a lehető legnyíltabban támogatja Európa felszámolását és muszlim betolakodókkal való elárasztását, a nemzetállamok és egyben a nemzetek felszámolását, azóta épeszű, nemzetben gondolkodó ember csak egyet gondolhat róla, azt, amit épp a Jobbik egyik alelnöke, az egyetlen önmagához következes vezető, a pártvezetésben álláspontjával ismételten egyedül maradó Toroczkai László mond: hogy minden csápját le kell vágni. Mondanom sem kell, hogy ezen a szemüvegen keresztül érdemes nézni a kormánynak a civil szféra átvilágítását célzó törekvéseit. Ezek után képes leírni a Jobbik egyik meghatározó, alapító politikusa, Szávay István azt, hogy „a magyar nemzet szabadságának legnagyobb ellensége ma már nem Gyurcsány Ferenc, de még csak nem is Soros György, hanem maga Orbán Viktor és az általa működtetett maffiaállam”. S egyben bolsevizmust, diktatúrát emleget Heller Ágnes és Gyurcsány Ferenc módjára, saját deportálását és Pócspetrit vizionálva. A legnagyobb közösségi portálon már kifejtettem, de e fórumon is elmondom: nem Pócspetriben vagyunk 1948-ban, hanem Budapesten 1918-ban. Ám szerencsénkre Tisza István nem családi villájában tartózkodik önkéntes politikai száműzetésben, a csőcselék őrjöngése közepette, a végzetre várva, hanem miniszterelnöki jogkörét gyakorolja kellő eréllyel és határozottsággal. Kísérteties egyébként, hogy mennyire hasonlít a felelőtlen, magát megtévesztő módon 1848-asnak nevező ellenzék Tisza elleni hőbörgése a Jobbik utóbbi időben felvett stílusához. 1918-ban is a magyarságot tönkretenni igyekvő sötét háttérerők heccelték a pesti tömeget a törvényes kormány és a magyar államrend ellen. A hatás is ugyanaz lenne, ha sikerrel járna a CEU mellett tüntető csürhe, amely azzal fenyegetőzik, hogy a kormány vagy lemond, vagy kirángatja őket a „pesti nép” a Parlamentből. Ha most a baloldal, ha úgy tetszik, a Soros-erők hatalomra kerülnek, akkora a magyarságnak vége, ez ennyire egyszerű. Mint ahogy szinte vége volt magyarságnak 1918–19-ben is, ám szerencsére akadt egy államférfi Horthy Miklós személyében, aki egy életképtelennek tűnő államterületből megteremtette hozzá hasonlóan elkötelezett hazafiakkal, Bethlen Istvánnal, Klebelsberg Kunóval, Gömbös Gyulával és másokkal karöltve a magyarok hazáját. A Jobbik egyre tagadhatatlanabb színeváltozása előreláthatóan nem fogja elérni a remélt hatást. A feleszmélés keserű lesz. Szétprédálni egy eszmeileg erősen fogott, motivált, kőkemény nemzeti elkötelezettségű tábort, abból kiindulva, hogy sikerül épp azokat megnyerni, akiket a Jobbik létrejötte óta e párt ellen hergeltek, ráadásul olyan számban, hogy az elég legyen az abszolút többség eléréséhez, olyan súlyos taktikai hiba, ami nemhogy közelebb hozta volna a Jobbikot a saját célkitűzéséhez, a választási győzelemhez, hanem távolabb vitte tőle. A párt minden valószínűség szerint nemhogy nem nyeri meg a 2018-as választást, bármit is mondjon a miniszterelnök egykori jó barátjának, mai legnagyobb ellenségének a fia, hanem borítékolhatóan kevesebb szavazatot kap majd, mint négy évvel korábban. Két szék között így lehet a pad alá kerülni. Borbély Zsolt Attila A szerző politológus, a Jobbik egykori nemzetpolitikai kabinetvezetője; Magyar Idők 2017. május 4.Strahl Zoltán, a hétköznapok hőseVannak sztárpolitikusaink, közíróink, ismert és népszerű közéleti szereplőink mindkét oldalon. Nevükre százak, ezrek vagy akár tízezrek mozdulnak meg. És ez jól is van így. Minden állampolgár egyéni felelőssége, hogy a gyalázkodó Dopemant tekinti példaképének vagy a Krisztus-szavú Papp Lajos professzort, Gyurcsányt vagy Orbánt, Károlyi Mihályt vagy Horthy Miklóst. Másrészt vannak a nemzetnek olyan elkötelezett, felkészült, cselekedni akaró és tudó tagjai, akik nem törekednek reflektorfényre, de akik konok kitartással teszik a dolgukat a maguk helyén: megkeresik az értelmes nemzetépítő feladatokat. Isten ments, hogy egyik kategóriát a másik ellenében játsszam ki, hiszen nagy szükség van mindkét típusú nemzetszolgálatra. Strahl Zoltán az utóbbiak közé tartozott. Bár, ha politikai pályára lép, ott is megállta volna a helyét az első vonalban. A kétezres évek legelején ismerkedtünk meg egy világhálós vitaoldalon. Saját néven jelentkezett be, nyílt sisakkal harcolt, vaslogikával, érvekkel, tényekkel, a nemzeti értékek és érdekek jegyében. Nem sok idő kellett hozzá, hogy személyesen is találkozzunk és életre szóló barátságot kössünk. Közvetlen közelről volt alkalmam figyelni, hogy egész élete a magyarság szolgálatáról szólt. Előbb a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom alelnökeként szervezte a lehető legnagyobb odaadással a Magyar Szigetet, majd elnökségi társaival megalakították saját szervezetüket: az Egyesült Magyar Ifjúság szövetségesével, az Erdélyi Magyar Ifjakkal közösen a gyergyószéki EMI-tábort hívta életre. E tábor mindmáig a legfontosabb ifjúsági nemzeti rendezvény Erdélyben, ahol nem a pártokráciáról szólnak az előadások, hanem a nemzeti létérdekekről. Az EMI megannyi nemzeti kezdeményezés (Wass Albert felolvasó-maraton, Trianon filmvetítés-sorozat, könyvgyűjtés Kárpátalja számára stb.) mellett a gyergyóihoz hasonló tábort szervezett Kenderesen, Kaposváron, valamint a Délvidék különböző helyszínein Adától Zentagunarason át Magyarkanizsáig, míg a szerb hatóságok lehetetlenné tették tevékenységüket. Strahl Zoltán a legeslegjobbak egyike volt. Megfontolt, bölcs, szakmailag felkészült. Ritka éleslátással bírt, de ugyanakkor bátor is volt, egyenes, következetes. Végtelen jóság és jókedv sugárzott belőle, egyfajta realista optimizmus. Szerény is volt, talán túlságosan az. Úgy vélem, szerénysége miatt nem közölte a formális médiában politológiai elemzésnek is beillő, zárt körben vagy nyilvános vitafórumokon megfogalmazott eszmefuttatásait. S mindezt nemcsak most mondják el róla többtucatnyian vagy tán több százan, amikor méltósággal, sőt, derűvel viselt súlyos betegség után itt hagyott bennünket ebben az árnyékvilágban, hanem már életében így tekintettek rá ismerősei és barátai. A határozott értékelvek olykor merevvé teszik sokak gondolkodását. Strahl Zoltán világnézetében megvoltak a rögzített értékcsomók, ami azonban nem akadályozta meg abban, hogy nyitott legyen az új gondolatokra, hogy hagyja magát meggyőzni a józan érvek által. Ő azt a világlátást, azt az életfilozófiát képviselte, amit az irodalomban Wass Albert jelenített meg a legmarkánsabban, s amit a nagy író szavaival egy sorban így lehet megfogalmazni: töretlen hittel ember és magyar. E gondolkodásmód dogmamentes és nem viseli el a pártszemellenzőt. Nem az a kérdés, hogy melyik eszmei irányzat mit mond egy adott helyzetben, nem az a fontos, hogy az ember jó konzervatívnak tűnjön környezete szemében, az meg végképp mellékes, hogy melyik párt mit hirdet, hanem az a lényeg, hogy mi szolgálja a nemzet ügyét. Ő is azt vallotta Széchenyi Istvánnal, Gömbös Gyulával vagy épp a hajdani miniszterelnök konok bírálójával, Szabó Dezsővel közösen, amit ez utóbbi így fogalmazott meg: „csak maga iránt vannak kötelességei s minden történelmi helyzetben olyan iránnyal, ideológiával, olyan véleményagyarral küzdhet” a nemzetek versenyében, „amely abban a történelmi helyzetben a legkönnyebben, a legbiztosabban juttatja a legtartósabb győzelemhez.” Emléke kötelez. Akik ismerték, szerették, netán együtt harcoltak vele, példaként tekintettek rá eddig is. És ez a jövőben sem lesz másként. Mély hite, jellemessége, nemzeti elkötelezettsége, mindenkori cselekvőkészsége, fáradhatatlan ügyszolgálata egyszerre erkölcsi mérce és motivációs erőforrás. Nem közhelyes fordulat, hanem szikár tény: velünk marad. Örökre. Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. május 30.Előadás a békediktátumról és következményeirőlSok érdeklődőt vonzott pénteken Vizi László Tamás, a Kodolányi János Főiskola tanszékvezető tanára érdekes és tartalmas előadása a trianoni békediktátumról és annak hozadékairól a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központba. A kutató professzort Nagy József Barna, a Magyar Polgári Egyesület (MPE) elnöke hívta meg városunkba. Ő is köszöntötte a professzort és a szép számú közönséget, kiemelve, hogy 2020-ban lesz száz éve annak, hogy a Nagy-Trianon palotában aláírták a hírhedt „békediktátumot”, ami Magyarországot szétdarabolta. Erre az eseményre több rendezvénnyel is emlékezik az MPE. Vizi László Tamás nem csak egy előadást, de könyvbemutatót is tartott, hiszen a tavaly jelent meg A sérelmi politizálástól a nemzeti összetartozásig című kötete, amely a Trianon, revízió, határkérdés, nemzetegyesítés 1920 – 2010 alcímet kapta. Az előadó ezt a témát járta körül láthatóan nagy tudással, kuriózumokkal is fűszerezve előadását. Szó esett a trianoni diktátum aláírásának körülményeiről, illetve az 1920-as januári tárgyalásokról, gróf Apponyi Albert szerepéről. Mint megtudtuk, Apponyi hiába tartott nagy hatású beszédet az említett tárgyaláson, bemutatva Teleki Pál úgynevezett „vörös térképét” is, Magyarország sorsát már eldöntötték a nagyhatalmak. A júniusi aláírásra csak hosszas egyeztetés után találtak, pontosabban jelöltek ki két politikust (Benárd Ágostont és Drasche-Lázár Alfrédet), akik Magyarország nevében is aláírták a diktátumot. Az előadás további részében szó volt azokról a magyar (de érdekes módon angol és olasz) tervekről, elképzelésekről, amelyek ezt az igazságtalan határmódosítást orvosolhatták volna. Részletesen szó volt többek között Ottlik László Új Hungária tervéről, Lord Rothermere határkiigazítási tervéről, a Magyar Revíziós Liga elképzeléseiről, Bethlen István terveiről, vagy éppen Gömbös Gyula volt magyar miniszterelnök alig ismert, a gazdasági határmódosítást szorgalmazó tervéről. A szerző röviden szólt a trianoni igazságtalanságot részben helyreállító hátramódosításokról, majd a megismételt Trianonról, a párizsi döntésekről. A kommunista diktatúrában ezt a kérdéskört elhallgatták, szőnyeg alá söpörték. A szocialista államok között látszólag „baráti”, „testvéri” viszony volt, így szó sem lehetett semmilyen határon túli politikáról, nemzetben való gondolkodásról. A rendszerváltás után a kommunista gyökerű, valamint a liberális pártok és értelmiségiek ugyanezt a politikát folytatták, ők sem akartak tenni semmit a határon túlra került magyarokért. A Horn-kormány feltétel nélkül aláírta a „baráti együttműködésről, jószomszédságról, megértésről” szóló alapszerződéseket, ezek – ahogy az előadó fogalmazott – „az álszent gesztusok azonban nemhogy érdemi eredményeket nem hoztak, hanem további önfeladáshoz vezettek”. Ezzel ellentétben már az első Orbán-kormány érdemi lépéseket kívánt tenni a határon túli magyarok érdekében, ezért segítették Erdélyben és Partiumban a magyar nyelvű egyetem alapítását, majd létrehozták a csatolt részek magyarjainak a Magyar igazolványt, és nagyban bővítették a határon túli magyarok különböző formájú támogatását. A Gyurcsány-kormány a 2004-es népszavazás kudarcával, Magyarországot a határon túli magyarokkal riogató politikájával egyértelműen megmutatta, mit várhatunk az utódkommunistáktól, mondta Vizi. A második Orbán-kormány viszont újabb kézzel fogható intézkedéseket tett, teljesen új alapokra helyezte a nemzetpolitikát. Előbb lehetővé tette, hogy könnyített eljárásban mindenki visszaigényelhesse magyar állampolgárságát, majd megalkotta a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvényt. Az előadást követően sokan gratuláltak az előadónak és a szervezőknek, majd Vizi László Tamás dedikálta a helyszínen megvásárolható kötetét. Szőke Mária / Reggeli Újság (Nagyvárad) 2017. augusztus 30.Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (augusztus 23-29.)Gazdasági revizionizmus vagy esély a magyar megmaradásra és megtartatásra? – HVG-s körkép a magyar kormány határon túli vállalkozásfejlesztési támogatásairól Megszólalt a héten a HVG legfrissebb számában Szabó Yvett és a hetilap Gazdaság rovatában közreadott Hinternacionalizmus című cikkében azt járta körül, hogy miként alakult a magyar kormány sokmilliárdos vállalkozásösztönző támogatásainak sorsa a Kárpát-medencében. A program kedvezményezetteit és szakembereket megkérdezve annak igyekezett utánajárni, milyen esélyt jelent ez az előzménytelen és bőkezű budapesti segítség határon túli magyarság szülőföldön való boldogulása számára, és mi az oka annak, hogy míg egyes szomszéd országok megértéssel, sőt örömmel fogadják a támogatási programot, mások viszont berzenkednek ellene, fenntartásaiknak hangot adva pedig jogi érvekkel hozakodnak elő. „Aki Magyarországon azzal érvel a határon túliak támogatása ellen, hogy a pénzből hány kórházat lehetne itthon felépíteni, az gyorsan menjen tüntetni amiatt, hogy a német, holland, osztrák, svéd adófizetők – EU támogatások formájában – Magyarországra küldik pénzük egy részét, egyebek között vállalkozások fejlesztésére.” Ekképp indítja a HVG szerkesztője, Kocsis Györgyi a hetilap legfrissebb számának belső oldalán az aktuális lapszám ajánlóját. A szerkesztőségi „előszava” annak a joggal népszerű közvéleményformáló orgánumnak, mely minap, tőlünk elszármazott felelős szerkesztőjének, Nagy Iván Zsoltnak megújulási programját meghirdető című hitvallásával, a Legyen világosság! – Ha független sajtó nincs, demokrácia sincs-el tette le a garast az olvasóknak az objektív és színvonalas információkkal, valamint a hiteles és kendőzetlen véleményekkel való kiszolgálása mellett, nem véletlenül kapta a Hetedhét határon túl címet. A szóbahozott tartalomismertető elöljáró beszéd, amint arról fenti fotónk is tanúskodik, elsősorban a népszerű közéleti, gazdasági-politikai folyóirat idei 34. számában címlapsztoriként helyet kapó, Szabó Yvett által írt cikkre összpontosított, melynek bemutatásra ezúttal vállalkozunk. A mögöttünk hagyott hét nap szerintünk feltétlenül megkülönböztetett odafigyelést érdemlő publikációjának ismertetése előtt viszont érdemes még a szerkesztői beköszöntőből néhány további gondolatot idézni. Annál is inkább kívánatos ezt megtenni, mert Kocsis Györgyi a folytatásban nemcsak arra hívta fel a figyelmét mindazoknak, akik kezükbe vették az eheti nyomtatott HVG-t, hogy mennyire hamis demagógia azzal érvelni, hogy a határon túli magyar közösségeknek nyújtott anyagi támogatások miatt nem jut pénz magyarhoni szükséges beruházásokra, hanem mást is hangsúlyosan szóbahozott. Azt is, ami azért annyira nem igazán jó befektetés a budapesti kormány számára és azt is, hogy meglátása szerint, milyen motivációk állhatnak az eddig soha nem tapasztalt nagyságrendű, a Kárpát-medencei magyar közösségek számára biztosított budapesti gazdaságélénkítő programok hátterében. Jöjjön tehát a redaktori preambulum folytatása: „(Beszúrás: ami biztosan pénzkidobás, az a minden fronton leszerepelt Szőcs Géza exállamtitkár, all-round lúzer hazai startup vállalkozások állítólagos menedzselésre indított startupjának a minap adott 400 millió – lásd cikkünket a Magyarország rovatban. Beszúrás vége.) Minden országnak, térségnek elemi érdeke ugyanis, hogy szomszédságában prosperitás legyen, különben kezelhetetlenné válik a gazdasági bevándorlás, terjed a bűnözés és más török áfium. Amennyire korlátolt gondolkodásra utal azonban a gazdasági sovinizmus, annyira az a magyar kormány által érvényesíteni próbált etnicista gazdaságpolitika is. E heti címlapsztorink azt járja körül, miként ad(na) az Orbán-rezsim jelentős magyar kormányzati támogatásokat határon túli vállalkozásokra, úgy hogy azok csak az ott élő magyarok számára legyenek elérhetők, ezért – az uniós joggal ellentétben – magyar állampolgársághoz köti a juttatást” A szerkesztői lapszám-beharangozó zárójelbe tett beszúrását illetően nem mennénk bővebben bele a részletekbe. Aki a Hamvay Péter által készített Szőcs Géza 400 milliót költhet nagy kísérletére című cikkre kíváncsi, melyből amúgy kiderül, hogy a kulturális államtitkárság és a milánói expóbiztosság után most a költő-politikus, azért kapott 400 millió adóforintot kapott új hobbijára, a „találmányok piacra jutásában érintett intézmények rendszerének, együttműködésének, szinergiájának vizsgálatára”, az ide kattintva megismerkedhet a miniszterelnöki főtanácsadó, – az egykori költő pályatárs, Körössi P. József nem túlságosan hízelgő olvasatában „A főnök” – merész terveivel. Meg azzal is, hogy Szőcs Géza leplezetlenül képes önmaga fontosságát hangsúlyozni páratlan szerénységről is tanúságot téve: úgy véli, óriási kár lenne állítólagos nemzetközi kapcsolatrendszerét nem a köz javára hasznosítani, mert mind mondja: „Nemzeti ügy, hogy ezt a páratlan networköt kamatoztassuk.” Ami az eheti HVG lapszám szerkesztőjének, Kocsis Györgyinek „fülszövegében” szintén megfogalmazást nyert és fentebb olvasható volt, az vélhetően egyeseket reflexiókra vagy akár vitára is ösztönözhet. Számukra, de távolról sem csak nekik, úgy hisszük, mindenképen érdemes alaposabban megismerni Szabó Yvett Hinternacionalizmus című tényfeltáró riport-összeállítását, melynek néhány apró részletét a hetilap online változata isközreadta minap. Felemás a gazdasági nemzetegyesítés 2017 augusztus végi mérlege a Kárpát-medencében – derül ki a HVG címlapsztorijának már a felvezetőjéből, az pedig, hogy ez így alakult, nem a kezdeményező Orbán-kormányon múlt. Magyarország szomszédjai közül például a nem EU-tag Szerbia és Ukrajna örül, vagy csak egyszerűen tudomásul veszi, ha az ott élő magyar nemzetiségű polgárai az anyaországuk jóvoltából pénzt, paripát, azaz páratlan esélyt kapnak a szülőföldjükön való boldogulásra vállalkozásfejlesztési támogatások révén. Viszont az EU-tag Románia és Szlovákia mindezt egészen másképp látja. A cikk felvezetője, majd a beszédes példázata a május 19-én, Marosvásárhelyen beígért „főpróba”, azaz a Maros-mezőségi Gazdaságfejlesztési Program beindításnak megtorpanásáról egyértelműen jelzi: Bukarest álláspontja az erdélyi magyarok vállalkozásfejlesztési támogatása tekintetében egyelőre éppoly merev, mint volt annakidején az ún. Státustörvény kapcsán, 2001-ben. Kormányok azóta jöttek-mentek a Dâmboviţa partján, de a jelek szerint a „hagyományos” bizalmatlanság a régi, a zsigeri ellenálláson túllépni, mert, ha azt nem akarják, nem lehet. „Mégsem tudott beindulni a romániai magyar vállalkozások milliárdos támogatása, hiába ígérte az Orbán-kormány. Románia ugyanis jogsértőnek tartja a magyar szándékot. A szerbek ugyanakkor örülnek a pénznek, a gazdasági revizionizmus gondolata fel sem merül bennük. A marosvásárhelyi székhelyű Pro Economica Alapítvány honlapján július 5-én jelent meg az utolsó hír, amelyben a projektet koordináló szervezet közli: elhalasztják a június közepére beharangozott pályázatokat, és egyeztetnek a román hatóságokkal, hogy a magyarországi támogatás a befogadó ország jogrendjébe illeszkedjen. A határon túli magyarok vállalkozásainak megsegítésére, valamint termőföld- és ingatlanvásárlásra az Orbán-kormány az elmúlt másfél évben összességében 150 milliárd forintot is meghaladó támogatási programot hirdetett meg. Összehasonlításul: ez több mint amennyit a magyar állam egy évben a háziorvosi hálózat finanszírozására költ. A program már két országban is elindult. A Vajdaságban és Kárpátalján javában működtetik és használják azokat a gépeket és ingatlanokat, amelyeket a pályázat első nyertesei a zömében vissza nem térítendő pénzből megvásároltak. Romániában és részben Szlovákiában viszont diplomáciai csörtéken akadt el a projekt, amely évszázados lelki sérüléseket szaggathat fel Közép-Európában, miközben a Fidesz hátországát és szavazótáborát minden bizonnyal erősíteni tudja.” A cikkszerző által felkeresett vajdasági magyar kisvállalkozók számára a Prosperitati alapítványon keresztül folyósított budapesti anyagi támogatás úgy kellett, mint egy falat kenyér. A sokat, bő évtizeden keresztül minden Kárpát-medencei magyar honfitársaink által sokkal jobban megpróbált vajdasági magyar közösség számára a túlélést, tehát a megmaradás esélyét megteremtő, forintmilliókban, sőt még ennél is nagyobb nagyságrendben nyújtott segítségnyújtás jelentősége vitathatatlan, valóban nemzetpolitikai fordulópontot jelentő kezdeményezésként értékelhető. Még akkor is az, ha a külső szemlélő számára mutatkoznak „gyermekbetegségek”, például olyanok, hogy a kedvezményezettek óvatosak, talán egy Budapestről érkező újságírónak túlon túl is azok. A szabadkai Ötvös Attilát érteni, megérteni lehet, elmarasztalni viszont kevésbé kellene, mert ő Vajdaságban élt tegnap és tegnapelőtt is. Ő már bizonyára találkozott házfalakon, nem is rég, konkrétan alig öt esztendeje olyan feliratokkal, melyek ma már hál’ Istennek hihetetlennek tűnnek. Olyanokkal, mint például a „Srbija Srbima”, „Smrt mađarima” (”Szerbiát a szerbeknek”, „Halál a magyarokra”) vagy „Mađare pod led” („Jég alá a magyarokkal”). Ezek a lélekölő emlékképek aligha felejtődnek el néhány év alatt, feldolgozásukhoz még hosszú időre van szükség. Mifelénk, a nagy egyesülés centenáriumi készülődésének közepette nagyobb megértéssel viszonyulunk a szabadkai fitneszszalon létrehozójának félszegségéhez is, mint a mai Pest-Budáról Vajdaságba látogató vendég. Mi azt is tudjuk, hogy 2013 decembere óta Belgrád miként tette névlegessé Vajdaság önálló tartomány autonómiáját, de ezt most hagyjuk is. Helyette inkább olvassuk Zserai Zsoltot, mert amit mond, az nemcsak megindító, hanem felettébb üzenetértékű is: „A szabadkai Ötvös Attila például 775 ezer dinárt, mintegy 2 millió forintot nyert el egy fitneszközpont létrehozására. A klub megnyílt ugyan, de még a Facebook-oldalán sem olvasható magyar szó. Ahogy egy másik nyertes, Berkesei Ildikó magyarázza a HVG-nek, otthon ő is magyarul beszél, de amint kilép az utcára, átvált szerbre. Az utcákon egyre kevesebb a magyar felirat, hiába bír autonómiával a Vajdaság. Ildikó és ikertestvére, Gabriella divattervező, egyedi táskákat készítenek, de szeretnének cipőgyártással is foglalkozni. Ezért a támogatásból három varrógépet vettek, amelyek közül az egyik már lábbelik készítésére is alkalmas lesz. Elsősorban az interneten értékesítenek, s ott magyarul is kommunikálnak. Az újabb pályázati kör már nagyobb cégeket is elérte a Vajdaságban. Több közepes agrárvállalkozás is egymilliárd forint fölötti összeghez jutott. A csantavéri Gebi takarmánygyár termelési igazgatója, Zserai Zsolt azt mondja, az elmúlt 20-25 év határzárai, embargói és háborúskodásai után szinte hihetetlen volt számukra, hogy az anyaország több mint 1,3 milliárd forintjának köszönhetően lehetőségük nyílik egy napraforgó-feldolgozó és egy – tároló építésére.” Másutt, Kárpátalján, Dél-Baranyában és a Mura-vidékén a tapasztalatok szintén pozitívak, vagy reményekre feljogosítók. A romániai mellett a szlovákiai ellenállást viszont le kell majd küzdeni, ami komoly feladatot ró a magyar diplomáciára. Borítékolható: Orbán-Fico barátság ide, Orbán-Fico kölcsönös megértés oda, a Széchenyi programirodában munkálkodók tennivalója, – mert Szlovákiában, akárcsak a státustörvény esetében ezúttal is csak különutas, kvázi „öszvérmegoldással” kell próbálkozni – aligha lesz sétagalopp. Ráadásul a magyar állampolgársági törvény hétesztendős szlovákiai utóélete nem igazán ad okot túl sok optimizmusra. „Ukrajna bünteti ugyan a kettős állampolgárságot, a pénznek azonban nem állta útját. Már Kárpátalján is 2,2 milliárd forintot osztottak ki olyan vállalkozóknak, akinek még az első Orbán-kormány idején bevezetett magyarigazolványuk van, vagy dokumentumokkal tudják igazolni magyar iskolai végzettségüket és legalább középfokú magyarnyelv-tudásukat. Bár Horvátországban és Szlovéniában csak néhány ezres magyar közösség él, ott is készülnek a pályáztatásra. Szlovákiában azonban nagyobb a tét, hiszen a félmilliót közelíti a magyarok száma, miközben ott is szankcionálják a kettős állampolgárságot, méghozzá a szlovák megvonásával. Így nem csoda, hogy a felvidéki program beindítása is húzódik. Jóllehet annak büdzséjét 2017-re 5 milliárd forintra emelték, csak júliusban jelölték ki, hogy a határ menti kétoldalú projekteket is irányító Széchenyi programiroda lesz a pályázatok kezelője. pedig a többi országban az ottani kisebbség által felállított szervezetek irányítják a tendereket.” Pedig sem a nemzetközi jog, sem az európai bevett gyakorlat nem indokolja a román és szlovák ódzkodást. Ezt a Szabó Yvett által megkérdezett szakemberek mind-mind megerősítik. A fenntartások mögött újra csak felsejlik a bizalmatlanság, az előítéletesség, az ellenkezőkben saját históriájuk egynémely XX. század eleji mozzanata ötlik fel. Amikor a köztudatban ma is él annak a forgatókönyvnek az emléke, hogy egykor a románok, bankjaik segítségével, tudatosan felvásárolták Erdély földjét, hogy onnan kiszorítsák a magyarokat és növeljék a románok arányát, ott hiába érvelsz XXI. századdal, közös, uniós nagy hazával. „Önmagában nem mond ellent a nemzetközi jognak ez a támogatáspolitika, és nem is számít unikálisnak. Lattmann Tamás nemzetközi jogász azt mondja, inkább csak az az egyedi, hogy – Trianon következményeként – egy nemzetnek minden irányban ennyi tagja szakadt ki az anyaországból. Éppen ez a mérték az az, ami veszélyezteti a status quot és érzékenyebbé teszi az utódállamokat. Elvégre hasonló törekvéseket már a magyarok is érezhettek a bőrükön, amikor az 1990-as évek elején a román királyság utasítására a román bankok finanszírozták a románok földvásárlásait Erdélyben. Amikor pedig Gömbös Gyula 1933 nyarán Hitlerrel tárgyalt Németországban, az egyetlen feszültséget az okozta a szövetségesek között, hogy a német állam pénzt adott a Közép-Európában élő német ajkúaknak, hogy részesedéseket szerezzenek bankokban, bányákban – sorolja a történelmi párhuzamokat Gulyás László történész. Magyar Gábor ügyvéd ugyancsak azon az állásponton van, hogy ha a magyar állam betartja azokat a brüsszeli szabályokat, amelyek például egy-egy gazdasági társaság támogatását három éven belül legfeljebb 200 ezer euróban maximálják, és nem diszkriminál állampolgárság alapján, akkor semmi akadálya nem lehet a dotációnak. Ha viszont a pályázati kiírás kizárja a románokat, illetve piactorzító, akkor azok a vállalkozások végső soron beperelhetik a magyar államot a bíróság előtt, vagy jogorvoslatért fordulhatnak a romániai versenyhatósághoz. Összességében azonban a nemzetpolitikai stratégia végső soron felülírja azt a gazdasági racionalitást, hogy a határon túli magyarok természetes munkaerő-utánpótlást jelenthetnének az anyaországban, és itt termelhetnék meg a GDP rájuk eső részét.” A bevezetőnkben már szóvá tettük, hogy a Hetedhét határon túlcímet viselő lapajánló egy-két megfogalmazása minden bizonnyal vitára fog ingerelni egyeseket. Ez hangsúlyosan valószínűsíthető a cikkszerző egyes, az elkövetkezendőkben olvasható következtetései okán is. A szemleírónak nem tiszte a minősítés, de a „gazdasági revizionizmus” fogalomhasználat kapcsán nem tudja titkolni megütközését. Vajon valóban erről lenne szó a magyar kormány vállalkozásösztönző támogatásai kapcsán? Szerintünk aligha. Mielőtt átadjuk a szót ismét Szabó Yvettnek, hadd jegyezzük meg: ha a szabadkai Berkesi Ildikó és testvére, Gabriella budapesti segítséggel három varrógépet vehetett, s ezek közül egyikkel már cipőt is fognak tudni majd készíteni és értékesíteni, ha a csantavéri honfitársaink napraforgó-feldolgozót meg napraforgó-tárolót tudnak majd építeni hasonló forrásból, vajon indokolt-e ez az előítéletekre csak ráerősítő és óhatatlanul keserű szájízt adó meg gyanakvást keltő szóhasználat? A magunk részéről inkább hiszünk a cikkszerző által megkérdezett újvidéki magyar írónak, Végel Lászlónak, aki jónak ítéli az Orbán-kormány kezdeményezését, miközben maga is tisztában van azzal is, hogy „az ördög a részletekben rejlik.” Vajon nem csak annyi történik, hogy Szabadkán, Csantavéren és Oromhegyesen meg másutt is, egyre többen a jövőjüket talán már nem Budapesten, Győrben vagy Stuttgartban képzelik el. Mindössze ennyi, de ez talán bőven elegendő is. Ahogyan annak okán se kiáltanánk „gazdasági revizionizmust” 2017 augusztusában, mert a tavalyi és az idei évben tízmilliárd forintból fejlesztik Kárpátalja magyar vállalkozásait és gazdaságait, összesen 17 ezer családot érintően. Azért pedig végképp nem, mert például nyolc nappal ezelőtt Beregszászban, a Rákóczi-főiskolán 954 nyertes pályázóval, kárpátaljai magyar mezőgazdasági vállalkozóval írtak alá támogatási szerződést az Egán Ede program jóvoltából, aminek köszönhetően, ismételjük csak meg, mert nem árt, 17 ezerre nőtt az exisztenciateremtő kárpátaljai családi vállalkozók száma, amivel az ottani magyar túlélés és a megmaradás esélye megnőtt. „Márpedig a Kárpátaljára, a Vajdaságra vagy Felvidékre szóló gazdaságfejlesztési stratégiák inkább gazdasági revizionizmussal próbálják begyógyítani a Trianon ütötte sebeket. A kárpátaljai magyarság programjaiban sarkalatos pontként nevezik meg, hogy hosszabb távon is a magyarok birtokában maradjanak a kül- és belterületi földek, annál is inkább, mert a parlagon heverő birtokok egyre jobban vonzzák a spekulánsokat. Más piaci környezetben, de hasonlóan fogalmaz a vajdasági program is: „A cél a szántóföldek fölvásárlása, azaz a közösség tulajdonban való megtartása.” a gazdaságilag jóval fejlettebb Horvátországban már alig van eladó terület, miközben óriási a kereslet a termőföldre, így az árak egyre emelkednek. a fiatal magyar házasok lakóingatlan vásárlására is kapnak pénzt a határ túloldalán. A legfeljebb 3,1 millió forint odaítélésének egyebek mellett az a feltétele, hogy a család legalább 10 éven át ott éljen a támogatásból megvásárolt lakásban. Az első birtokbavételek már meg is történtek, amiről a helyi, ámde az anyaországból bőkezűen támogatott magyar nyelvű sajtó meg is kezdte a tudósítást. Az idilli képek pedig igencsak jól jönnek az Orbán-kormánynak, amely a határon túliak voksaival bármilyen ellenzéki vagy külföldi diplomáciai morgás mellett tovább tudja növelni szavazótáborát. Végel László vajdasági magyar író például úgy látja, hogy elvben jó kezdeményezés ez a támogatáspolitika, mivel a (hivatalos) célja a vajdasági magyarság szülőföldön való maradása. A megvalósítása azonban bizonytalan. Az elvándorlás nem állt le, inkább felgyorsult, amit hosszú idő után először a Vajdasági magyar szövetség elnöke is elismert. Augusztus 20-ai beszédében Pásztor István az elmúlt évek legfontosabb és egyben ijesztő tapasztalataként említette a minden péntek délután hazafelé és a vasárnapi ebéd után elfelé igyekvő autók és kisbuszok sokaságát a határátkelőkön. Miközben pedig az esetlege kételyekről a határon túli sajtó szót sem ejt, a magyar kormány szponzorált közleményei között a kárpátaljai hírportálokon piaci reklám hirdeti, hogy Magyarországon százával várják a határon túliakat az egészségügyi állásokba.” Végül, de korántsem utolsósorban szóljunk arról, hogy a felrajzolt Kárpát-medencei körképet egy keretes írás egészíti ki, melyből két budapesti nagykövet, a román Marius Gabriel Lazurca és a szerb Rade Drobac egymástól gyökeresen eltérő véleménye ismerhető meg a magyar kormány határon túli vállalkozásösztönző támogatáspolitikai gyakorlatát illetően. A Diplomáciai csörtecímet viselő, a tisztánlátást szolgáló felettébb hasznos, „háttéranyagot” alább szintén az olvasó rendelkezésére bocsátjuk: „Románia egyértelműen úgy látja, sérti a nemzetközi normákat, ha valamely állam gazdaságpolitikájának az a célja, hogy kisebbségben élő rokonait segítse meg egy másik állam területén. Marius Gabriel Lazurca szerint ehhez el kell nyerni a másik állam belelegyezését. A román álláspont szerint azonban úgy látszik ennek az a feltétele, hogy a tervezett pályázatokon ne csak magyarok indulhassanak. A nagykövet – miközben sűrűn hangoztatja, hogy Románia nagy híve a közös projekteknek – a HVG kérdésére úgy fogalmazott: „Ezeket az intézkedéseket nem lehet diszkriminatív módon, etnikai kritériumok alapján foganatosítani, mivel ez ellentétes a nemzetközi és az európai normákkal. Nem érhette meglepetésként a magyar kormányt a bukaresti berzenkedés, hiszen Erdélyben eleve úgy indult a gazdaságfejlesztési programnak, hogy az egymilliárd forint kerettel először csak kitapogatja, milyen a fogadtatása a kisebbség anyaországi támogatásának, és csak később bővíti a lehetőségeket. Első körben csak Maros megyéből jelentkezhettek volna pályázók, ahol a magyarok aránya még mindig egyharmad fölött van, de ez meghiúsult. Míg Romániában egyelőre kudarcot vallott az etnikai alapú megkülönböztetés, Szerbiában semmi akadálya nincs. Már több mint hatezer pályázó jutott hozzá együttesen csaknem 10 milliárd forinthoz, miközben feltétel (a szerb mellett) a magyar állampolgárság is. Szerbia budapesti nagykövete, Rade Drobac lelkes támogatója a magyar kormány nemzetpolitikájának. A HVG érdeklődésére nem is kertel: szerb érdek is a vajdasági magyar kisebbség támogatása, ami az egész térség gazdasági fejlődését is elősegíti.” Bálint-Pataki József / maszol.ro lapozás: 1-17
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
